Egy csésze kávé Andrásfalvi-Faragó Zoltán íróval

0

Andrásfalvi-Faragó Zoltán író, újságíró, műkedvelő természetfotós, a Dióhéj Kiadói Kft. ügyvezető igazgatója, Hevesi-, illetve kétszeres Kittenberger Kálmán Sajtódíjas. Hét önálló, szépirodalmi kötete mellett mintegy negyven könyv megjelenésében működött közre mint író, társszerző, szerkesztő, fotós, lektor, vagy kiadó.

– Kezdjük talán azzal, hogy hol született és milyen hatások irányították a pályájára?

– Salgótarjánban születtem, a város déli részén nőttem fel. Ez a történelem során 1910-ig Andrásfalva volt, de akkor már a térképen sem szerepelt. Gyerekkoromban, az 1970-es években még kimondottan falusias környezet volt, két-három régi gazda tartott még lovat, tehenet is. Különösen a ló képezte őszinte és állandó érdeklődésem tárgyát, az istállószag azóta is kedves számomra. Talán az anyai nagyapámtól örököltem valamit, aki a múlt század elején még lovakkal fuvarozott, illetve, mivel parádés lovai és hintaja is volt, tulajdonképpen taxiztatta a Salgótarjáni Kőszénbányatröszt és az Acélgyár ilyen-olyan uraságait. Személyesen sajnos nem ismertem, két éves voltam, amikor meghalt. Egy életre meghatározó élménynek bizonyult a közeli hagyásfás legelő, meg a környék különféle erdei, különösen az öreg cseres, amit 14 éves voltam, amikor kivágtak. Azóta sem volt lelkierőm, hogy visszamenjek arra a részre. Évszázados, vastag törzsű fák álltak itt, a környék minden elképzelhető gombája megtermett alattuk, egy helyen pedig, amit édesapám még megmutatott, nagyapám néha szarvasgombát túrt ki az avar és a föld alól. Kincs-völgynek hívják azt a helyet, nem tudni miért. Viszont amikor a salgótarjáni ipari park épült, elég sok régészeti lelet előkerült a völgy alatt, közöttük réz- és bronztárgyak is. Alighanem találtak itt valamit a régiek, ahol aztán én is gyűjtögettem a magam első kincseit, gombát, szamócát, némi fajismeretet a növény- és az állatvilágból. A szüleimmel gyakran jártunk erre, itt találkoztam először vadászokkal is, akik néha meséltek a környék vadfajairól, a kutyáikról, a fegyvereikről. Mindez nagyon érdekelt kisgyermekként is, különösen amikor az általuk mondott helyeken újra és újra láttunk őzeket. Ami az írást illeti, első osztályos koromban, amikor megtanultam a betűvetést, úgy gondoltam, ennyi tudomány már elég is lesz az életre, úgyhogy már akkor eldöntöttem, író szeretnék lenni. Alighanem ez irányított a pályára.

– Milyen formában kapcsolódik Fülekhez? Úgy tudom, öt évig szerkesztette a Füleki Hírlapot, az önkormányzat újságját, még Agócs Jóska polgármestersége idején.

– Azt a legelején mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy édesapámnak Losoncon is volt rokonsága, de többet nem tudok róluk, szégyen ide vagy oda, nevekre sem emlékszem, bár gyerekkoromban találkoztunk párszor. Az utolsó információ, hogy valamelyik leszármazott a prágai Károly Egyetemre járt, végzés után ott is maradt, az öregek meg elköltöztek utána. Ez még a csehszlovák időkben történt, a hetvenes években. Most már nincs olyan családtag sem, akit megkérdezhetnék a részletekről. Fülek, megmondom őszintén, a szokásos szabad szombati bevásárlások úticéljai közül kiesett. A salgótarjáni ember, ha már elindult, inkább Losoncra ment, főleg a Prior kedvéért. Az nem zárt be délben, mint a többi üzlet. A vásárlás gyakorisága és mértéke persze a korona-forint árfolyam mellett az éppen aktuális fogyasztói áraktól is függött.
Édesapám, János a keresztségben, főmérnök volt a salgótarjáni sparheltgyárban. Ő hívta így, tűzhelygyár volt hivatalosan, valami jogutódja még mindig működik. Gyakran járt a füleki zománcgyárba, hivatalból. Mi édesanyámmal persze nem mentünk vele, viszont a két gyár közötti együttműködés az üdültetésre is kiterjedt, az Alacsony- és a Magas-Tátrában többször is jártunk a füleki üzemnek köszönhetően. Szép volt, jó volt, vége szakadt.
Ami a kétnyelvű Füleki Hírlapot illeti, önkéntes munka volt. Indulásakor papíron a Nógrádi Hírlap főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, a gyakorlatban azonban főszerkesztőként, mert így alacsonyabban lehetett tartani a fizetésemet. Ez mifelénk mindig a legfontosabb szempontnak számított.
A Füleki Hírlappal kapcsolatos munkát lepasszolhattam volna, de nem sokkal a 2004. december 5-ei népszavazás után indult, aminek ismert és emlékezetes az eredménye. Az akkori megyei napilap tulajdonosa a lehetőséghez mérten a kettős állampolgárság megadása, az igen szavazatok mellett kampányolt Magyarországon, született is vezető anyag szlovákiai magyarok véleményével. Nem felejtettem el az egyiket, ami szinte segélykiáltás volt és úgy hangzott, hogy „csak egy anyaországi ölelést kérünk!” Ez végül késett, sajnos nem tudom, megérte-e, aki mondta. Az akkori és a mostani politikai részletekbe inkább ne menjünk bele, megtöltene egy könyvet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy lehetőségeimhez mért, szerény misszió lesz számomra a Füleki Hírlap szerkesztése. Így kölcsönösségi alapon a város fontosabb hírei is eljutottak Magyarországra, a nyári várkutató táboroktól a Mikulásgyárig sok minden. Újságírói ténykedésem során a Magyar Távirati Irodának is több szlovákiai anyagot készítettem, egy részüket Füleken.

– Fülek városnak új polgármestere lett Agócs Attila személyében. Mit gondol, egy fiatal, ambiciózus ember mennyire tudja megváltoztatni a várost?

– Attila a városi intézmények élén hosszú éveken keresztül bizonyította rátermettségét, szervezőkészségét, megvalósított számos, kiválóbbnál kiválóbb ötletet. Amint mondtam, fiatal, ambiciózus ember, aki – bár erről sosem beszéltünk, – munkája során bizonyára számíthat édesapja segítségére, városvezetőként szerzett, gazdag tapasztalataira is. Azt, hogy ő személy szerint mit tehet, vagy mit érhet el irányítása alatt a város, én nem tudom, a körülmények, – nem csak a földrajzi helyzet, hanem az aktuálpolitika, ezzel erős összefüggésben a gazdaság kérdésköre, – behatárolják a lehetőségeket. Őszintén remélem azonban, hogy sikeres polgármester lesz, sok cikluson keresztül, a füleki emberek megelégedésére!

– Hogyan született meg az ötlet, hogy Dióhéj név alatt kiadót alapítson? 

– Tulajdonképpen kényszer volt a vállalkozás alapítása. Még 1995-ben készítettünk egy kollégámmal a települési önkormányzatok megrendelésére két könyvet Nógrád megyéről, illetve ez idő tájt több útikönyv is megjelent a közreműködésemmel. Nem csak a kiadói munkához, hanem szellemi termék alkotójaként is számlaképesnek kellett lenni már akkor is.
A főállású munkahelyem elvesztésekor, 2009-ben ez jól jött, a továbbiakban tudtam magamat foglalkoztatni. A Dióhéj nevet azért választottam a cégnek, mert amit meg tudok csinálni magamnak, azt nem adom ki a kezemből, azaz csak így egyszerűen, dióhéjban működöm. Könyv esetén a korrektúrát persze másra szoktam bízni, mert egy idő után az ember inkább gyártja a hibákat, mintsem javítja.

– A kiadó az ön könyveinek kiadására épül, vagy más könyveket is kiadtak már?

– Eddig elsősorban a saját műveimet, néhány időszaki és alkalmi kiadványt jelentettem meg, négy évig csináltam Pásztón a városi újságot is. Emellett sikerült kiadni néhány más könyvet is, főleg visszaemlékezéseket.

– Ahogy a honlapját megnéztem, több olyan könyvével találkoztam, ami az embert kiviszi ebből a zajos világból a szabadba. Gyönyörű természetfotói vannak, a táj szépségét, a természetben átélt élményeit is bemutatja. Honnan ez az érdeklődés?

– Gyerekkoromban, – a nagy magyar vadászírók, valamint Schmidt Egon, Gerald Durrell könyveiből merítvén a szellemi táplálékot, – elég erős késztetésem támadt mind a vadászat, mind a vad- és a díszállatok tartása iránt. Volt is néha több kalitkára való madár a ház körül, a hullámos papagájtól a postagalambig, a szarkától a szomszéd disznóinak moslékjából kimentett széncinegéig. Több akváriumom volt, a Balatonról hozott küszökkel, díszhalakkal, a közeli patakról hazavitt tarajos gőtékkel, piócákkal, az Ipoly kiöntéseiből származó csigákkal és kagylókkal. Tartottam szárazföldi és vízi teknőst, a kamrában befogott házi egereket is. A gondozásukban azonban már nem jeleskedtem, sok gond és munka maradt édesanyámra. Bizonyára unhatta a dolgot, mert egyszer, valahogy tíz-tizenegy éves korom táján azt mondta, hogy inkább etetéssel és itatással szoktassam a kertbe a madarakat, aztán nem kell kalitka, nézegetni lehet őket úgy is, hogy közben szabadon élnek.
Ezután a zöldborsót mélyebbre kellett vetni a balkáni gerlék miatt, ezen túlmenően az ötlet bevált. Etetjük és itatjuk a madarakat a kertben azóta is, cserébe engedik magukat fotózni. Kalitkát már nem tudok elképzelni a háznál, a madár nem azért bújik ki a tojásból, hogy pár tized köbméternyi légtérben élje le az életét. Tudom persze, hogy a tenyésztett dísz- és haszonszárnyasokkal más a helyzet. Az akváriumokból is van még néhány, újabban a kora tavaszi palántanevelést szolgálják. A lényeg, hogy viszonylag korán sikerült ezt-azt megtudnom a környékünk élővilágáról, tisztán az érdeklődés kedvéért. Azt már Kant is megmondta, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, így voltam és vagyok a természettel. Az élet vargabetűi közepette azt viszont nem gondoltam, hogy erdő-mező és vízpart élőlényeiről szerzett ismereteimnek még gyakorlati hasznát is látom.

– Hogyan sikerült ezt átvinnie az újságírói pályára?

– Úgy esett, hogy 1991-ben sikerült újságíróként elhelyezkednem, majd pár év múlva kineveztek a megyei napilap szerkesztőjévé. Ezzel a szép, sok csavargással járó életnek vége szakadt. Akkoriban még az információért helybe kellett menni, más lehetőség híján. Ma már hihetetlen, de akkor még csak kurblis telefon működött a legtöbb településen, az első mobil 1993 táján nagyobb volt, mint egy tégla, nem beszélve a súlyáról. Ekkor már számítógépen dolgoztunk, az írógépes világgal én már nem is találkoztam, de a betárcsázós internet is, vele az e-mail, csak közvetlenül az ezredforduló előtt terjedt el szélesebb körben.
Mivel szerkesztőként irodához kötött ember lettem, a kedvezőtlen változás mérséklésére kitaláltam magamnak egy hetente megjelenő sorozatot, aminek Terepjáró volt a címe. Az ezredfordulón kisebb megszakításokkal 199 folytatást ért meg a Nógrád és a Heves Megyei Hírlapban. A Magyar Újságírók Országos Szövetségétől 2001-ben megkaptam érte a tudományos újságírást adható legmagasabb elismerést, a Hevesi-díjat is. Ez története során ezen egy alkalommal került vidékre. A sorozat megszűnése után egy válogatást adtam ki a Terepjáró cikkeiből, 52 írást szerkesztettem bele, hogy minden hétre jusson egy, ez lett a Négy évszaknyi barangolás című kötet, 2003-ban. Mivel a cikksorozat fotóit magam készítettem, a képekből a Nógrád Megyei Fotóklub segítségével készült egy kiállításom is Salgótarjánban. Ez később, – többnyire már csak részleteiben, – bemutatkozott huszonvalahány helyszínen, pontosan magam sem tudom már, hogy hol. Egyszer össze kellene írni, amire még emlékszem… Később, már a digitális korszakban, sikerült összehozni még egy kiállítást, „Fa, liget, erdő” címmel. Ezt 2007 óta szintén láthatta már a közönség jó pár helyszínen.

– Dióhéjban miről szól a két másik könyv?

– Ami a többi könyvemet illeti, Eszter Judit az én leánygyermekem, a vele közösen tett erdei, mezei és vízparti kirándulások élményeit dolgoztam fel 52 rövid elbeszélésben, a Négy évszaknyi barangoláshoz hasonlóan, fotókkal illusztrálva. Az Erdőjáró Eszter Judit című könyv 2005-ben jelent meg. Van egy kisfiunk, Péter Zoltán is, neki még adós vagyok egy róla szóló kötettel… A Varázslatos bazaltlepény Közép-Európa legnagyobb bazaltplatóját, a Medves-fennsíkot próbálja bemutatni, élményszerű természetleírásokkal és történeti adatokkal. A Terepjáró miatt tett hosszabb-rövidebb túrákon sokkal több fotó készült, mint amennyibe az újságokban elfért, emellett számtalan olyan megfigyelésem is volt, amit hasznosítani tudtam a Medves és a peremvidékek bemutatásában. Nagyon sok irodalmat is elolvastam hozzá, főleg hely- és ipartörténeti, néprajzi munkákat. A könyv 2006-os megjelenésekor még közel sem lehetett olyan jól tájékozódni a világhálóról, mint ma.

– Egyik kötete az Öregtorony, történelmünk egy bizonyos szakaszát, a török hódoltság kezdetét dolgozza fel. Mesélne erről a könyveiről?

– A magyar történelemnek annyi elfeledett hőse és eseménye van, hogy csak a tényanyag felsorolása megtöltene egy könyvtárat. A bussai toronyerőd 1552-es ostromáról nagyjából azt tudjuk biztosan, amit Tinódi Lantos Sebestyén még frissen lejegyzett. Ezt a hat sort egészítettem ki történelmi regénnyé, ami persze így túlzás, mert ebből az időszakból is rengeteg tényanyag, birtoklástörténeti adat, gazdasági feljegyzés maradt fenn, amit kiegészítenek a régészeti leletek. Alaposan tanulmányozva az előzményeket és a következményeket is, hihető következtetéseket akartam találni azokra a hézagokra, amiket források híján nem ismerhetünk. Nógrád vármegye levéltárának nagy része, ugye, éppen Füleken égett el, amikor Thököly Imre török segítséggel 1682-ban megostromolta.
Persze a történelmi témájú műveimnek is vannak természetrajzi vonatkozásai. Az Ipoly-völgyben a nagybátyámmal gyakran jártam, még azokban az időkben, amikor nem volt ilyen mértékű a vízrendezés, mint most. A Rárósmulyadi-szoros alatt olyan ez a vidék, mintha egy darabka alföld csöppent volna a teremtéskor az Úr kezéből a nógrádi dombok közé. Aki az erdős, hegyes-völgyes vidékhez szokott, annak üdítő változatosságot jelentenek a vizes élőhelyek, az ipolymenti rétek gazdag élővilága. Ami persze a történet idején, a XVI. század közepén még gazdagabb lehetett. A lényeg, hogy munkám során próbálok ragaszkodni a természeti törvényekhez és a történelmi tényekhez, mert amelyik alkotó erre nem ügyel, annak a műve vagy sci fi, vagy mese. A regény megírásán igen hosszan gondolkodtam, több éven keresztül. Végül előbb írtam hozzá egy kis történeti földrajzot, a Fülek és Balassagyarmat között húzódó területre. A domborzat és a vízrajz ismeretében rekonstruáltam magamnak az erre a tájra jellemző őshonos növényzetet, meg egy vázlatfüzetet telerajzoltam az elképzeléseimmel. Milyen lehetett a vár, a főhős lakhelye Szalmatercsen, meg a fontosabb helyszínek a török idők kezdetén. Utána néztem, hogyan éltek, gazdálkodtak, ünnepeltek, miben jártak, milyen fegyvereket és szerszámokat használtak, miféle szokásrendet követtek a régiek. A későbbi műveimet illetően ez a munkamódszer állandóvá vált.

– Járt Bussán?

– Igen, ahogy a történet minden helyszínén. Molnár Katalinnal, akinek nevét most a pösténypusztai híd viseli, terveztünk is egy könyvbemutatót a faluban, de váratlan halála ezt sajnos meghiúsította. Tavaly is voltam Bussán, Végh Zoltán polgármester úrral és Bukta László várkutatóval jártunk egyet az Ipoly mellett. Sajnos nincs adat az erődítmény helyéről, bár valószínűsíthető a tágabb környezete. Úgyhogy a hosszú gyűjtögetés után rövid idő alatt elkészült az Öregtorony. A regény talán a winchesteren marad, ha nem találok egy pályázatot, aminek „Honvédelem az irodalomban” volt a címe. A Honvédelmi Minisztérium írta ki, a Magyar Írószövetség zsűrije bírálta el. Elég nagy nehézségek árán sikerült postára adnom a kéziratot, a családi nyaralásunk első délutánján, Siófokon, utánam már bezárták a hivatal ajtaját… A lényeg, hogy megérkezett a címzetthez.
A pályázatot megnyertem 87 munka között, nagy örömömre a díjátadón kritikusa, Bognár György a nógrádi Egri csillagokként említette a regényt. Szegény, kicsi vár volt Bussa, szegény, kicsi megye Nógrád, de valahol azért a miénk mind a kettő… Talán szerénytelenségnek tűnik, de megemlíteném, hogy ezt a Honvédelem az irodalomban című pályázatot a minisztérium az 1960-as évek elejétől rendszeresen kiírta. Az első győztese Illyés Gyula volt. Én meg az utolsó. Tudtommal azóta is írnak ki ilyeneket, de évente változik a cím, a tematika pedig kötött. A pályadíjnak és a szüleim támogatásának köszönhetően egy hónappal később már megjelent a könyv. Ez 2002-ben történt, az Öregtorony azóta elfogyott. Éppen a tavalyi bussai látogatáson kezdtem el azon gondolkodni, hogy jó lenne ám egy második kiadás.

– Miről szól az Öt íjász és hogyan született ez a mű?

– Ez a történelmi regényem a nándorfehérvári diadal 550. évfordulójára kiírt, Kard és kereszt című szépirodalmi pályázatra készült. Ezt is sikerült is megnyerni, 120, az egész Kárpát-medencéből beadott pályamunka közül, szintén a Magyar Írószövetség értékelése alapján. Ez még 2006 novemberében történt, a pályázati jutalom elég is lett volna nyomdaköltségre, de késlekedett vele, aki elvállalta – hagyjuk a nevét, csődbe is ment azóta. A kötet impresszumában 2007 szerepel a megjelenés éveként, de csak 2008 elejére lett készen, az eladás szempontjából legfontosabb karácsonyi időszak után.
A történet egy alig ismert történelmi tényre világít rá. A korabeli krónika feljegyezte, hogy Nándorfehérváron öt magyar íjász kióvakodott a szávai vízivárosból, és lőni kezdte az anatóliai könnyűlovasságot. Ez az apró mozzanat vezetett a döntő csata kibontakozásához. Azt azonban nem jegyezték fel, hogy ki volt ez az öt hős? A regény erre keres választ, a számunkra kedves felvidéki, mellette erdélyi szálakat bogozgatva, felelevenítve a korszak fontosabb történelmi eseményeit is. Írtam más, történelmi ihletésű regényeket is. A Medvés-hegy című a Kossuth Kiadónál jelent meg, igaz, csak e-könyvként. Az a tapasztalatom az, hogy elektronikusan nem túl nagy, pontosabban nulla körüli az érdeklődés a szépirodalom iránt. Nincs is arra alkalmasabb, mint a jó öreg papír! Kár, hogy a gyerekek egyre kevésbé ismerik ennek varázsát, azt a jellegzetes illatot, amit egy új könyv felütése jelent…

– Kró című könyvében a holló és ember kapcsolatát szembesíti az olvasóval. Hogyan született ez a mű?

– A kisregényt a Nimród vadászújság Mesél a vadvilág című szépirodalmi pályázatra írtam, amit végül meg is nyertem. A hollók egyik jellegzetes hangja az emberi fülnek nagyjából úgy hangzik, hogy „kró”, ezt a nevet kapta a történet főhőse. A Kró nevű madár különféle kalandokon megy keresztül, miközben bejárja a hegyek világától az Alföldig húzódó területet. A pályázati kiírás fő szempontja volt, hogy a mű mutassa be a magyar vadászatot és vadgazdálkodást, ami azonban az élőhelytől is erősen függ, hiszen más állat- és növényfajok élnek az erdős vidékeken, mint a mocsarakban, vagy a mezőgazdasági területeken. Azért, hogy minél szélesebb körű legyen az átadható információ, Krónak a regényben kóborolnia kell. Az ő szemén keresztül próbálom láttatni a vadászat kiterjedt témakörét, persze nem csak a szépségeit, hanem az árnyoldalait is. A természetben összefügg majdnem minden majdnem mindennel, a hollók pedig tulajdonképpen végigkísérték az egyetemes történelem nagy részét is. A háborúk, a nagy járványok, a dögvészek után segítettek a halottak és az elhullott állatok eltakarításában, a nyugati és az északi népek számtalan mitológiai története, meséje, babonája fűződik hozzájuk. Figyelemre méltó, hogy a hollónak nyelvünkben még csak népi neve sincs, pedig más fajok esetében akár 20-30 különféle elnevezést is összegyűjtöttek a történelmi Magyarország területéről. Az már a természetvédelem óriási eredménye, hogy az 1970-es évekre majdnem kipusztult holló ma már mindennapos látványnak számít.
Egyébként Fülek kővára is szerepel néhol a regényben, de csak Kró álmaiban, valamiféle genetikailag öröklődő ősemlékezés homályos elemeként.

– Mik az írói tervei?

– Ami különféle munkáimat illeti, tavaly megjelent egy történelmi regényem több részlete a Nimród vadászújság hasábjain is, Gesta venatorum címmel. Ez annyit jelent, hogy vadászattörténet, a lap profiljának megfelelően ez képezi a fő témát is. A regény Árpád-házi Szent Imre herceg szinte teljesen ismeretlen életútját próbálja követni vadászatainak tükrében. Azt azért tudjuk a tragikus sorsú trónörökösről, hogy nem csak jámbor, Istennek tetsző életet élt és kiváló katona volt, hanem a vadűzésben is jeleskedett. Szeretném, ha a szécsényi vadásznapra, vagy karácsonyra még 2015-ben megjelenne könyv formájában is a teljes regény. Aztán van még három-négy kész, vagy legalább valamilyen szinten elkészült művem is, ami egyelőre a winchesteren vár jobb időkre.
Losoncon tavaly volt könyvbemutatóm, ahová hívnak, oda egyeztetés szerint örömmel megyek!

Bízom abban, hogy olvasóimnak sikerült bemutatni egy érdekes egyéniséget, akit elvarázsolt a természet és mint tehetséges író, könyveiben arra tanít bennünket, hogy védjük és óvjuk a természetet, hogy unokáink is láthassák majd, ne szemétdombokkal találkozzanak mindenfelé…

Telek Lajos, fotók: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

fundament"

 

[Best_Wordpress_Gallery id=”89″ gal_title=”Egy csésze kávé Andrásfalvi-Faragó Zoltán íróval”]

Megosztás