Kóbor János: az Omega nem engedte, hogy építész legyek

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +
Az Eló Koncert szervezésében, az Omega együttes Tűzvihar elnevezésű, idei, szlovákiai koncertturné másik helyszínén, Kecsőben szerveztek sajtótájékoztatót. A szervezők részéről Török Adrienn és Elemér, valamint az Omega frontembere, Kóbor János és Lőrincz Gyula, Kecső polgármestere nyújtottak információt a június 28-i koncerttel kapcsolatosan.   
A találkozót követően interjút készíthettünk Kóbor Jánossal, az Omega frontemberével, amelyben nem csak a koncertről faggattuk:

A Tűzvihar elnevezésű koncertturné következő állomása Kecső. A koncert keretében mit hallhatnak majd az érdeklődők, illetve mi a különlegessége ennek a fellépésnek?

Szerintem ez egy olyan koncert, amit tőlünk elvárnak, tehát egy „best of Omega”. A legismertebb dalaink kerülnek előadásra. Nincs a műsorban olyan szám, amit mindenki ne ismerne. Természetesen ott vannak a nagyon emblematikus számok is, de a koncert alaphangulata egy kicsit a korábbiakhoz képest lendületesebb és progresszívebb, mint az elmúlt éveké. Nem annyira a slágeresség a szempont, illetve ha olyan számot is játszunk, annak a megszólaltatása is inkább lendületes lesz.  Ezért is kapta azt a nevet, hogy Tűzvihar.

Fellépéseiken kívül milyen felvidéki vonatkozása van a zenekarnak?

Több kapcsolódásunk van már most Felvidékkel. Például van egy hagyományos nyárbúcsúztató bulink, amelyet Nyitrán tartunk, ahol elsősorban Süli Péter és én vagyunk ott szlovákiai magyar és szlovák „omegások”-kal. De amióta nem léteznek a határok, én úgy tekintek rá, hogy ez már nem két külön ország. Most is, ahogy jöttünk Kecsőbe, észre se vettem, hogy melyik országban vagyunk. Semmi nem különbözteti meg. A régi határokat szinte csak úgy nyomában lehet látni, de akkor jövök és megyek, amikor akarok.

Szeret ide járni?

Nagyon kedvelem Szlovákiát, mert úgy érzem, hogy az itt élő emberekben több az együttérzés. A magyar emberek nagyon szeretnek egymásnak feszülni. Magyarország mindig akkor működik jól, amikor valaki a nyakunkon ül. Lehet az tatár, török, Habsburg vagy a szovjet, akkor egy húron pendül az ország, van kit nem szeretni. De ilyenkor, amikor nincs ilyen, akkor az egy mindenkiért, a mindenki mindenkiből lesz egy mindenki ellen és mindenki – mindenki ellen. Nálunk vitatkozóbb nemzet nagyon kevés van.

És ezt nem érzékeli itt Felvidéken?

Nem annyira, és az az érdekes, hogy Erdélybe sem. Az erdélyi magyarok közt sem, de még az erdélyi és román viszonyban sem érzem olyan nagyon durvának. Persze ott van az alapvető probléma, amely már nem olyan jelentős, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt volt, de nálunk oktalanul van.

Mindig énekes szeretett volna lenni, vagy ezt a sors hozta?

Abszolút nem. Az óvodába én fejesvonalzóval és rajztáblával ballagtam, mert a nagyapám és nagybátyám után tudtam, hogy én építészmérnök akarok lenni. Édesapám közgazdász volt, ez a szakma engem nem érdekelt, azonban ő sportolt, és az viszont érdekelt. Családon belül az építészet volt, ami elindított, és végül is az építészeti kart végeztem el, és diplomáztam le. De hát az Omega nem engedte, hogy építész legyek…

Volt-e zenei példaképe?

Gyerekkoromba engem megkíméltek attól, hogy zeneoktatást kapjak. Nem kellett hangszeren tanulnom. Ennek nagyon örültem. Azt érezték a szüleim, hogy engem inkább a sportok érdekelnek. A tanulással nem voltak gondok. Ami a zenét illeti, a szüleim először operába vittek el, amely engem nagyon lenyűgözött. Nyolc éves koromra már az összes Verdi művet láttam. Később egy kicsit a szimfonikus zene, tehát Liszt Ferenc lett a kedvencem, de eszem ágában nem volt, hogy én ilyet valaha is akarnék csinálni. Aztán a véletlen folytán a nyugaton élő nagyszüleimtől kaptam 1957 karácsonyára egy Elvis Presley aranylemezt, egy válogatást, és akkor jöttem rá, hogy az eddigi zenei élményeim nagyon szépek voltak, de ez valami meghökkentően lenyűgöző, és számomra valami iszonyú hatással bír. Még ott se volt az, hogy zenéljek, csak elkezdtem gyűjteni az ilyen zenéket. Az volt a szerencse, hogy az osztályban többen voltunk ilyenek. Laux Józsi, Varsányi István, akikkel végül is hatvan évvel ezelőtt megalakítottuk az osztályban a zenekarunkat.


A napokban töltötte be 76. életévét. Korát meghazudtolva lép fel a koncertek alkalmával, veszi birtokába a színpadokat. Hogy lehetséges ez, hiszen egy koncertet lejátszani fizikailag megerőltető…

Volt is egy – két helyzet, amikor már éreztem ennek a súlyát. Aztán rájöttem, hogy nem is csoda ,mert most, amikor a Tűzvihar koncertfellépéseket kezdtük, tudatosítottam, hogy az előadásaink közel két és fél órásak. És menet közben jöttünk rá, hogy nekem közben nincs pihenőidőm. Mondjuk egy – egy szóló alatt valamennyit tudok pihenni, de úgy érezzük, hogy ezt egy kicsit át kell gondolni, hogy valahol a félidő táján valamilyen instrumentális résznek köszönhetően legalább két perc szünetet kapjak. Amúgy nem okoz nagy gondot, csak egyszer – egyszer már úgy éreztem, hogy sok. De lehet, hogy ez húsz évvel ezelőtt is gond lett volna, illetve tudni kell, hogy a zárt helységekben a levegő miatt mindig megterhelőbb egy koncert, a szabadtéri az meg se kottyan… De például a mostani miskolci koncerten, amely szintén több mint két órás volt, úgy éreztem, hogy ha most még egy koncertet kellene játszani, az sem lenne probléma.

Share.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. A sütikről bővebben az Általános felhasználói feltételek oldalon tájékozódhat.

Bezárás