Hanván járt a nemzeti hatalom nemzeti kiszolgálója

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Zártkörű bemutatkozó látogatást tett Hanván Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, számol be a felvidek.ma az eseményről. Vidnyánszky szólt a magyar színházi helyzetről, az Alföldivel való ún. küzdelméről és a Nemzeti Színház feladatairól is. Messziről jött ember azt mond, amit akar – vonhatnánk le a tanulságot az egyoldalú monológból, s idézhetnénk rögtön Adyt is…

„A Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, színházigazgató Juhász István, az Agrárius Kft. vezetőjének a meghívására látogatott el Hanvára augusztus derekán. Vidnyánszky Attilának nem idegen Gömör, hiszen felesége, Csolti Klára a nem messzi Lőkösházáról származik, s gyakran járnak az unokákkal a nagyszülőkhöz. A hanvai előadásra Juhász István baráti köre kapott meghívást augusztus 14-én. A vendéget a helyiek tehetséges fiatalok és tanítók köszöntötték színvonalas műsorral. A találkozót megtisztelte jelenlétével Auxt Ferenc, az MKP Rimaszombati járási elnöke, megyei képviselő. A résztvevőket a hanvai Diakóniai Központ igazgatója üdvözölte. A vendéget apósa, Csolti Lajos mutatta be, a beszélgetést Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese vezette. A legvégén ajándékot is kapott. Igó Aladár népi fafaragó saját alkotását nyújtotta át a becses vendégnek” – álljon itt ennyi a tudósításból.

Vidnyánszky a kárpátaljai Nagymuzsalyból indulva a kijevi színművészeti érintésével érkezett meg Budapestre, a Nemzeti igazgatói székébe. Közben volt Beregszászon és Debrecenben is színigazgató, de mint Hanván is elárulta, mindig is a Nemzeti igazgatói posztjáról álmodott. S nemcsak álmodott, tett is érte. S mivel Magyarországon minden poszthoz az aktuális politikai hatalom áldása kell, álmodozás helyett a tettek mezejére lépett.

Vidnyánszkyval még a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg, amikor kijevi színművészetis csapatával Budapesten vendégeskedett az ottani színművészetin, s Illyés Gyula Bál a pusztán című darabját próbálták. Mivel akkoriban jómagam is egy Illyés-emlékműsoron dolgoztam, a társulat két tagját meg is hívtam a Nemzeti Előkészítő Intézetben megvalósult műsorba. Egyikük gyorsan otthagyta a Nemzeti későbbi főigazgatóját, a másikuk, Varga József ma szintén a Nemzeti tagja. Később Kisvárdán szinte az össze előadásukat láttam, ahogy a Hanván külön megemlített kassai Bolha a fülben című produkciót is. Ez utóbbiból talán csak Kassai Csongor érdemel említést, Vidnyánszky ún. költői színháza a legrosszabb formáját futotta. Kassán később megrendezte a Don Juant és a Kár, hogy ká-t is – ez utóbbi viszont Vidnyánszky legjobb előadásai közé tartozik, számomra külön élmény, hogy a bemutató első tapsát én kaptam, miután Megyeri Zoltán elgurult golyóját visszaszolgáltattam. Kisvárdán láttam sikeres és kevésbé sikeres költői előadásokat Vidnyánszkytól, a Miczkiewicz Ősök című poémájából készült ötórás előadása több mint elviselhetetlen, Juhász Ferenc-előadása Törőcsik Marival különleges élmény, míg Három nővére Szili Katalin akkori magyarországi házelnök társaságában ma is elkísér.

Azt mondja Vidnyánszky Hanván, nem volt egyszerű Alföldi Róbert korábbi igazgatóval a küzdelme. Ez az a mondat, amivel nem igen lehet mit kezdeni, ugyanis Magyarországon (pl. Szlovákiával ellentétben) a Nemzeti Színház igazgatói posztja mindig politikai és nem szakmai poszt volt, s az ún. rendszerváltás óta is az éppen regnáló hatalom mindig elsőrendű szívügyének tekintette a poszt lenyúlását. Így aztán küzdelemről beszélni nem igazán lehet, legfeljebb politikai helyezkedésről.

„Ha a Nemzeti Színházat csak egy intézménynek tekintjük, egy színháznak a sok közül, akkor nem lett volna szabad Alföldi Róberttől elvenni a színházat. Ha viszont hiszünk abban, hogy a Nemzeti Színház sokkal több, mint egy színház, ami egy lelki, egy spirituális intézmény, akkor morálisan is meg volt az alap arra, hogy ez a váltás megtörténjen. Előttem abban az épületben nem nemzeti színház működött. Oly annyira, hogy még a nevét is csak most, szeptemberben fogjuk felrakni. Korábban ott egyszer nem volt megünnepelve a Magyar Kultúra Napja, az utóbbi öt évben egyszer nem énekelték el a Himnuszt meg a Szózatot. A Nemzeti Színház vezetése egy olyan feladat, ami nagyon kevesek életében adódik meg. Ez a pályám csúcsa, s azt kell mondanom, hogy mindig is erre készültem. 1837 óta mindig is ugyanaz a feladata, védeni, óvni a magyar értékeket, a magyar nyelvet, mint a legnagyobb kincsünket, átadni egyik generációról a másikra a felhalmozott értékeket” – mondta Hanván Vidnyánszky, de kérdés, hogy ez-e a mindenkori Nemzeti feladata, vagy az, amit Alföldi öt évét összegezve Jászay Tamás színikritikus emígyen fogalmaz meg: „Alföldi és csapata tagjai értelmet és tartalmat adtak egy terminusnak, a Nemzeti Színház fogalmának, amiről majd kétszáz év után is csak ködös elképzeléseink vannak. Illetve voltak, mert most, az összeállt képet tanulmányozva végre egyértelmű lett néhány dolog a Nemzeti feladatát, célját, létét illetően. Hogy a színháznak mindig elégedetlennek kell lennie azzal, ami van; hogy a színház segíthet abban, hogy észrevegyük és értékelni kezdjük a szépet, ami mellett máskor szó nélkül elhaladunk; hogy a színház válhat közéleti tényezővé, közgondolkodást alakító és megtermékenyítő elemmé. És hogy a színház mindeközben maradhat, sőt maradnia is kell szabadnak. Másképp nem megy.” Igen, Jászay leírja, a színháznak mindig elégedetlennek kell lennie azzal, ami van – s el tudjuk ezt képzelni egy olyan országban, ahol az aktuális politikai hatalom szócsövévé alacsonyodik le a Nemzeti Színház??? Bizony, nem. Ilyenkor hamis, délibábos múltat szokás kreálni, ami lehet a ködös múltba vesző Attila hun hadvezér dicsőítése, az Európai Unió gyalázása éppúgy, mint a regnáló hatalom által felkent Horthy rezsim dicsőítése a korszak kétes színvonalú íróinak megidézésével. A Vidnyánszky vezette Nemzeti így más híján ezt az utat járja, de talán nem is ez a legnagyobb bűne a színház teljhatalmú urának, sokkal inkább az a szellemi kútmérgezés, amely láttán idézhetnénk Ady több mint száz évvel ezelőtt leírt gondolatait: „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna. A magyar színházi és szellemi élet romokban, vannak nemzetiek és még nemzetibbek, s aki egy kicsit kevésbé nemzeti mint ezek, azokat nemes egyszerűséggel lehazaárulózzák. Ma Magyarországon még a mellékhelyiség-takarítói álláshoz is népnemzeti elkötelezettség kell. S hogy ide jutottunk, nem kis (bűn)része van a Nemzeti Színház teljhatalmú urának, aki a magyar színházi életet szétrombolta, az alternatív színházakat ellehetetlenítette, s akinek a keze mindenhová elér.

„Vidnyánszky meg fogja csinálni a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről” – avizálta még 2013-ban Vidnyánszky hatalomátvételét Kerényi Imre, a Kádár-, majd később az Orbán-kor nagy hatalmú „kultúrpapája”, így utólag nézve nem nagyon beszélhetünk küzdelemről. De újfent idézhetnénk Ady fenti gondolatait.

A Nemzeti igazgatója üzenettel is fordul a felvidéki magyarokhoz üzenetként a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Higgyünk abban, hogy az itteni létünk nem egy agónia. Nem arról szól csupán, hogy lassan, szépen elfogyunk. Hanem lehet jövőnk Kárpátalján, a Partiumban, de a Felvidéken. Nincs más lehetőségünk, mint hinni ebben. Mint ahogyan Magyarországnak sincs más lehetősége, mint kő keményen harcolni a keresztényi értékekért, a családért, a férfi és nő közti házasságért. A torzsalkodó személyeket háttérbe kell szorítani, meg kell próbálni a békességet egymás közt hirdetni.” Nehéz ezt hitelesnek értelmezni egy olyan embertől, aki csapatával együtt Kárpátaljáról előbb Debrecenbe, majd Budapestre költözött, s itt talált magának végső egzisztenciát, ráadásul ő maga számít a torzsalkodó, teljesen atomjaira hullott magyar szellemi élet egyik emblematikus képviselőjének.

Juhász Dósa János, fotó: he (www.felvidek.ma)




Share.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. A sütikről bővebben az Általános felhasználói feltételek oldalon tájékozódhat.

Bezárás