Saját Trianon

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Nagyon bölcsen döntött a Magyar Parlament, amikor 2010-ben a trianoni gyászos napot a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Immár 100 évvel a tragikus események után mi mást tehetne egy józan nemzet, sérelmi politizálás helyett a történelmi vitás kérdéseket a történészekre hagyva megkeresni, ami összeköt bennünket. De nemcsak a magyarjainkkal, hanem a továbbra is velünk élő szomszéd nemzetekkel.

Trianon ugyanis nem a semmiből jött, hanem egy történelmi folyamat végkifejlete volt. Aminek a trianoni szerződés aláírása csak a záró adaléka volt. Annak a magyar urizáló, rongyrázó, felsőbbrendűséget hirdető magyar politikának a teljes csődje, amely 1867-ben ugyan kiegyezett az osztrákokkal, de képtelen volt megbékélni a vele egy földön élő szlovákokkal, románokkal, szerbekkel. Apponyi Albert sokszor idézett védőbeszéde már csak egy nyálas búcsúcsók volt, semmi más. A baloldalisággal aligha vádolható Nemeskürty István írja: „Apponyi, az örök ellenzéki, a császár kedvelt kancellárjának, egy tősgyökeres kőszívű embernek a fia, mintapéldája a szellemes, művelt, remekül szónokló, valójában azonban semmi maradandót nem alkotó okvetetlenkedőknek, akivel a nemzet hosszú élete végén büszkén kérkedik, mert a Népszövetségben ugyan soha semmit sem képes elintézni, viszont hat nyelven mond megríkatóan gyönyörű szónoklatokat a bús magyar sorsról. Arról a bús magyar sorsról, amelynek alakításában és bússá változtatásában ő maga is tevékenyen részt vett.”

A 17 éves József Attila ifjonti hevülettel írta meg Nem! Nem! Soha! című versét két évvel Trianon után, de atyai pártfogoltja, Juhász Gyula már sokkal visszafogottabban fogalmaz mind a Trianon, mind a Testamentum című versiben. Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá, Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet” – írja, s ezért is nagyon fáj, hogy számos felmérés szerint az anyaországban maradt magyarok többségének már semmit sem mond Trianon, nem egyszer még uszítanak is ellenünk, mert a kenyerüket féltik tőlünk. Szomorú ez bizony, személyesen is megéltem számtalanszor, amikor Budapesten éltem és tanultam, hogy az ELTE magyar tanszékén tanáraim dicsértek meg, milyen jól beszélek magyarul. Ilyenkor nyeltem egyet és…

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – ezt már Illyés Gyula vetette papírra, s ma nagyon sok fájó szívű emberrel találkozhatunk a magyar országhatárok túloldalán. Igaz, folyamatosan fogyunk. S akkor most mégis mi a teendő? – teszik fel sokan a kérdést. Ideje volna talán kiegyezni, s felhagyni végre a sérelmi politizálással. Mekkora nagy és semmitmondó szavak, hallom rögtön a választ, s érzem tarkómon a végig csorgó nyálat. Pedig Trianont akár úgy is értelmezhetnénk, hogy mintegy négyszáz éves elnyomás után létrejött az önálló magyar állam. S bizony sokan voltak úgy vele az 1920-at követő esztendőkben, hogy a „masaryki” demokrácia elviselhetőbb volt a számukra, mint az a Horthy-rendszer, amely újabb világégésbe vezette Magyarországot, s amelynek következményeképp még csonkábbak lettünk, s jöhettek a beneši dekrétumok, anyanyelvünk kitépése. Tudjuk, a németek és a franciák képesek voltak a kiegyezésre, mert rájöttek, nincs más út. Valahogy ide kellene eljutnunk nekünk is, igaz, nem olyan gyalázatos, csak egyéni anyagi érdekeket képviselő találkozókkal, mint amilyenre a napokban mutattak példát egyes felvidéki magyar és szlovák politikusok. A jelenlegi helyzet ugyanis senkinek se jó, mivel ezek az elcsatolt, de többnyire még magyarlakta területek (értsd Kárpátalját, Vajdaságot és Erdélyt is) ugyanúgy a „senkiföldje” lettek, amely kell is meg nem is a többségivé lett győztes nemzeteknek.

De ennek az immár százéves együttélésnek is megvannak a maga szépségei. Egy anyaországival ellentétben részese lehetek például a cseh és szlovák kultúrának, amely tényleg összekötő kapocs, híd is lehetne az itt élő népek között. Lehetne, de még mindig nem az. Vajon egy anyaországi hány szlovák, szerb, horvát vagy ukrán művészt tudna felsorolni? Gondolom, a nagy többség egyet sem.

Trianon 100 – igen, nem szabad felednünk egy percre sem, de ahogy minden más esetben nem a feledés, de a megbocsátás és együttélés a járható út, bizony nincs más út – összetartás egymással és összefogás a mellettünk élő népekkel. Úgy legyen!


Juhász Dósa János

Share.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. A sütikről bővebben az Általános felhasználói feltételek oldalon tájékozódhat.

Bezárás