Gombaszög, a Felvidék immár szimbolikus helyszíne, ahol régen, a múlt században is, a magyarság helyzetén, jövőjén elmélkedett az értelmiség, és amely mint Isten nyitott tenyere, biztonságot és hitet sugárzott a történelem e meghurcolt közösségének. Sokan vártuk a három politikai párt megnyilvánulását, a vélemények ütköztetését, a tervek, szándékok feltárását a közönség, közösség előtt.
A közös gondolkodás mindenképpen előremutató eseménynek értékelhető, okos gondolatok is elhangzottak a rendezvényen, de mintha senki sem mert volna kényes témákhoz nyúlni, pedig az újjáépítést mindig a régi lebontása és a szemét eltakarítása szokta megelőzni.
Én az elnökök kedélyes és barátságos csevelyéhez kívánok hozzászólni. Mindhárman kerülték a konfrontációt, a hibák felmutatását, az ellentétek felemlegetését. Egyedül Öllös László moderátor próbálkozott azzal hogy a konkrétumok, a tervek, a múlttal való leszámolás, és a puszta összefogáson túli közös jövőkép felé terelje a beszélgetést. Ki is mondta, hogy nem sok titkot sikerült megtudni az elnököktől. Egyenes kérdéseire, kitérő válaszokat, mázolást, mellébeszélést hallhatott a közönség, tapintható volt az őszinteség hiánya, a semmit mondás, az őszinte szembenézés helyett a múlttal.
Szó esett az új kabátról, de ha azt a kabátot ugyanazok veszik fel, akik eddig hordták a régit, akár bő nekik, akár szűk, akkor borítékolható az újabb kudarc. És nem csak a levitézlett politikusokra gondolok, akiknek 30 év nem volt elég hogy megmutassák rátermettségüket, elkötelezettségüket, hogy kormány pozícióból eredményt mutassanak fel, hanem arra a struktúrára, rendszerre gondolok, amely kialakult és bebetonozódott a felvidéki közéletben. Elég megpiszkálni a támogatásokat, a díjakra javasoltak körét, a sajtó működését, a kultúrára szánt hazai és magyarországi pénzek elosztását, és megértjük honnan ered a felvidéki magyarság megosztottsága, kiábrándulása.
A kilencvenes években a szakma döntött az Illyés Alapítvány és a szlovák kulturális minisztérium támogatásának elosztásáról. A bizottságokban folytattunk vitát, amiből az emberek semmit sem érzékeltek, csak azt hogy minden nagyon jól működött. Lapok jelentek meg nem csak Nyugat-Szlovákiában, a 9 könyvkiadó évi több mint 300 címet adott ki kifogástalan minőségben, a Csemadok és a civil szervezetek elegendő támogatást kaptak működésükhöz. Ma azt látjuk, hogy egy nagyon szűk kör részesül a Kultminor támogatásából, a BGA által biztosított támogatás pedig felaprózva szimbolikus összegekre jut el az MKP-t támogató személyekhez. A kulturális támogatások lezüllöttek a szórakoztatóipar szintjének preferálására. A szavazatnyerés eszköze lett, miközben a professzionális kultúra, a színházak, a képzőművészek, a komolyzenét művelők, az írók nem, vagy alig részesülnek az áldásból. Még Mečiar idejében is talpon maradtak a magyar könyvkiadók Felvidéken, a Fico kormány kisebbségi és kultúrpolitikája a Híddal egyetértésben elérte azt, hogy megszűnt minden kiadó.
A 90-es években tenni akaró felvidéki magyarok intézményeket, lapokat, kiadókat, szervezeteket hoztak létre. Erdélyben az ilyen személyeket kitüntették, Felvidéken többségüket nem becsülik meg, vidéki tanítókat, csemadokosokat tüntetnek ki, akiknek a tevékenysége egy szűk közösséget szolgál, nem a teljes magyarságot. A legyünk kicsik ebben is megnyilvánul. A középszer bűzös iszapként ellepte a felvidéki közéletet.
Lesz ebből kiút? Ez a kérdés. És ehhez nem elég az összefogás, ehhez alapos reform, személycserék, szemléletmódváltás, és valódi alulról építkezés kell. Az értelmiség bevonása a döntésekbe, az országos és nemzetközi téren eredményes művészek, sportolók, írók, szakemberek, tudósok megbecsülése.
Azt az új kabátot hozzáértő szabóra kell bízni, és a szabásnál jó lenne ha a magyar kormány is jelen lenne, mert a tanácsadók évtizedeken át rossz elemzéseket, tanácsokat, javaslatokat adtak a magyar kormányoknak a felvidéki helyzetről, gondokról, igényekről. A felvidéki magyarság megosztottsága innen is ered, nem csak az MKP-HÍD ellentétekből.
Most a stratégiai partnerség hangoztatása kontraproduktív, ha komolyan gondoljuk a megbékélést, közeledést, az emberek szintjén, nem a túlélés kényszerében egyezkedő politikusok szintjén.
A jövőben nem lehet egy párt, egy ember kezében a döntés, az erőforrások kezelése. A magyar kormány akkor tesz a legtöbbet a felvidéki magyarságért, ha meghallgatja a többi párt, mozgalom, civilszervezet véleményét, javaslatát, elvárását is. Ez is hozzájárul majd az átláthatósághoz, a közösség bizalmának visszaszerzéséhez.
Az egyezkedő elnökök jó ha tudatosítják, hogy a táboruk még mindig kevés a parlamenti bejutáshoz. A Polis felmérését nem szabad komolyan venni. Szélesebb körű eszmecserére van szűkség és a közvélemény figyelembe vételére.
A felvidéki magyarság világnézete nagyon sokszínű, a szélsőbaltól a szélső jobbig. Nem lehet kizárni senkit az együttműködésből, annyira kevesen vagyunk. A személyek és csoportok minősítgetése mélyíti a társadalmi megosztottságot. Fiatal politikusainknak meg kell tanulni a meggondolt, választékos fogalmazást, el kell hagyniuk a minősítgetést, a személyeskedést. Csak így lesz a társadalom szintjén is összefogás.
A beszélgetés végén a hallgató hiányérzettel és kételyekkel ment haza, vagy állt fel a képernyő elől. Mert egyetlen ígéretet kapott: meg lesz az összefogás, de hogy az mire elég és konkrétan miben lesz más a közös politika, arról keveset tudtunk meg, szinte semmit. Ha az összefogás az évtizedek alatt eredménytelen, élősködő politikusok túlélését szolgálja csupán, akkor borítékolható a végső kudarc.
Balázs F. Attila,
Az Új Egység Mozgalom kultúráért felelős elnökségi tagja
