Sokszor mondják egy-egy darabra, hogy sose volt aktuálisabb, mint épp most. Nyugodtan elmondhatjuk ezt G. B. Shaw Warrenné mestersége című művéről is, amely kilenc évvel a megírása (1893) után került színpadra Londonban egy zárt körű klubban, majd három évvel később New Yorkban újfent kiverte a biztosítékot, még a színészeket is elvitte a gondolatéber rendőrség. Magyarországon öt évvel később mutatták be, de igazi nagy sikert csak 1945 után aratott. A darab egyik rafinált húzása, hogy nem elég hozzá a címszereplő, Vivie nélkül nem megy…
Nos, Salgótarjánban szerencsés csillagzat alatt született az előadás, ugyanis Vándor Éva személyében találtak megfelelő Warrennét, míg Vivie-t a már A tanítónőben sikeresen bemutatkozó Hege Veronika hozza hatalmas lendülettel, s a többiek is egyenrangú partnerei a Susán Ferenc rendezte előadásnak. Nos, adódik a kérdés, mitől is aktuális annyira manapság ez a darab, amely a XIX. század kilencvenes éveiben íródott, s az egyik első feminista darabnak is tekinthetjük. A darab három főhőse Warrenné, a lánya, Vivie, valamint az előbbi mestersége. Igazi vadkapitalista világ ez, amikor mindenki úgy, s olyan eszközökkel boldogul, ahogy tud. Csak a pénz számít, ahogy Crofts (Baksa Imre) is hangsúlyozza. A címszereplő Warrenné úgy dönt, hogy él a kínálkozó lehetőséggel, s nem mosónőként vagy gyári egyszer használatos munkaerőként végzi a szeméttelepen, hanem megcsinálja a maga karrierjét. Lentről indul, de nemsokára már tekintélyes vagyona, valamint bordélyházai vannak, többek között Bécsben és Budapesten is. Ez utóbbi nem túl nagy dicsőségünkre. De tudjuk, a pénznek nincs szaga, s amikor megismerjük, Warrenné már dúsgazdag üzletasszony, aki szinte eldugva neveli a lányát, Vivie-t, aki természetesen ekkor még semmit sem sejt anyja kétes üzelmeiről, így fogalma sincs arról, milyen pénzekből fizeti iskoláit. Ahogy azt sem, ki az apja. De semmi sem marad örökké titokban, s ahogy az lenni szokott, a legmélyebb, legvisszataszítóbb titkok is mindig a lehető legváratlanabb pillanatokban kerülnek felszínre. A történet folytatását természetesen nem áruljuk el, csak annyit, hogy Vivie-nek szembesülnie kell azzal a rengeteg szennyel, amit a látogatói rázúdítanak, s döntenie kell, tovább megy-e az anyja pénze által kikövezett úton vagy úgy dönt, ajtót mutat neki, s megpróbál kizárólag a maga lábára állni.
S itt álljunk még meg egy szóra a darab magyarországi történeténél. Az ősbemutatón 1910-ben a még félfeudalista Magyarországon a Magyar Színházban a nézők még értetlenül figyelték az emancipált angol nők csatáját (Warrenét Forrai Rózsi játszotta, Praed Törzs Jenő, míg Frank Csortos Gyula volt). Major Tamás már a második világháború után, a „szocializmus előestéjén” rendezte meg a Nemzetiben a darabot, Ladormerszky Margit több mint hatszázszor játszotta el a címszerepet, a lánya Mészáros Ági volt. 1952-ben készült egy rádiójáték is Cseres Miklós rendezésében, ahol Warrenné szintén Ladomerszky volt, a lányát ezúttal a frissen feltűnt Ferrari Violetta alakította. Vagyis ekkor már a két nő közötti konfliktusra helyeződik a hangsúly, ahogy 1968-ban is, amikor Mezei Mária és Béres Ilona hozza a két nőt. Utóbbi évtizedekkel később maga is eljátssza az anya szerepét, ahogy majd Udvaros Dorottya is. A Madách Színházban Tolnay Klári és Káldi Nóra a két nő. Azt hiszem, a puszta névsorolás is sokat elmond a darabról.
S hogy miért is ennyire aktuális a darab ma 2023-ban, Közép-Európában, erre nagyon egyszerű a válasz. Sok-sok évi késéssel, de hozzánk is elért a félfeudalizmussal vegyített vadkapitalizmus, a woke-kal vegyített feminista attitűdről nem is beszélve. A Susán Ferenc rendezte előadásnak így nincs szüksége látványos aktualizálásokra (bár azt jó lenne tudni, kinek a fordításában játsszák), modern környezetbe helyezett díszletekre, a szöveg és a színészi játék működteti a történetet, bizonyítván, hogy egy jó darab mindig aktuális. A Warrenné mestersége pedig kivételesen jó darab. A Zenthe Színházban pedig szinte tökéletesen kiosztható a darab, (egyedül a Crofts-ot játszó Baksa Imrének nem hiszem el még a tekintélyes szakálla ellenére sem a korát, s azt, hogy Vivie apja lehetne), s ahogy már az elején említettem, van a társulatnak Warrennéje, s van Vivie-je, előbbi a budapesti külvárosi színházból salgótarjáni nagyasszonnyá érett Vándor Éva, aki az Erdő után ismét megmutatja kivételes kvalitásait. Utóbbi pedig Hege Veronika, aki A tanítónő címszerepe után egy újabb emancipált, sok-sok kétellyel teli, mégis végtelenül öntudatos nőt hoz a színpadra, akinek van ereje ahhoz, hogy kettejük második nagyjelenetében kinyissa az ajtó az anyja előtt, vállalva a munkát, s a küszködést a biztos milliók helyett. A darab harmadik női szereplője, a tiszteletes felesége meg sem jelenik a színen, hisz, amikor meg tudja Warrenné érkezését, inkább vonatra száll, hogy kitérjen a találkozás elől.
A négy férfi alaptípusokat mutat fel, köztük a vérbeli kapitalista Crofts, aki a tiszteletes fiához hasonlóan szintén szeretné ágyába kergetni a lányt, holott még abban sem lehet biztos, nem ő-e a lány apja. Ahogy nem biztos ebben a tiszteletes (Erdélyi Gábor) sem, aki szintén összeszűrte a levet annak idején Warrennével. Valahogy nem illik ebbe a tisztességtelenségtől hemzsegő világba széplelkűnek mutatkozó Praed, a műépítész, Harmath Imre figurája inkább ki is lép abból, nem bírván a gyomra a dögszagot. Nem úgy a könnyed kalandok világában ficánkoló tiszteletesfi, Frank (Pásztor Máté), akinek szintén csak egy célja van: ágyba vinni és megszerezni magának a pénzes lányt. De időközben Vivcsiből Vivie lesz, aki már nem az a kislány, aki csak úgy, első szóra bedől egy széllelbélelt, semmirevaló, pénzéhes lump ágyába. Susán Ferenc (aki időközben a színház igazgatójává avanzsálta magát) biztos kézzel engedi létezni a színészeit a parányi kamaratérben, amelyet Pallós Nelli tervezett meg (kár, hogy a díszlet kivitelezése meglehetősen elhanyagoltra sikeredett), aki most is hozta szokásos formáját, s a parányi térben a hatalmas díszletelemek szinte agyonnyomják a nézőt, míg a ruhák néha többet mondanak annak viselőiről, mint Shaw egyébként végig szellemesre izzított párbeszédei.
A Warrenné mestersége folytatja azt a sort, amelyet a salgótarjáni Zenthe Színház eddigi, szinte zárt körű kamaratermi előadásaival (Az eltört korsó, Hazatérés) megteremtett, s jó lenne, ha erről a szándékáról a későbbiekben sem tenne le. Hisz jó az édes csók is tisztes mennyiségben, főleg, ha dalra is fakadnak közben, de időnként egy méretes pofon is szükséges a továbblépéshez.
Juhász Dósa János, fotó: salgótarjáni Zenthe Színház
