Rimaszombati újságíró koromban találkoztam vele először, amikor felkerestem az egykori Fekete Sas Szálló egyik eldugott helyiségében, ahol az irodája volt, s ahol fiatal kollégájával, Horváth Csabával várták az ügyfeleket. Ők voltak ugyanis a megye romaügyi kirendeltségének az alkalmazottjai, akik főleg a járásban élő romák ügyes-bajos dolgaival foglalkoztak, s keresték a sok-sok panaszra a megoldást. Később, amikor Šimko József akkori megyei alelnök polgármester lett, már sokat találkoztunk, sőt még a verseivel is meglepett. A Sors fintora, ahogy eljöttem a szerkesztőségből, sok más anyaggal együtt ezeket is törölték a gépemből.
De azért egy megmaradt, amely annak idején a Gömöri Hírlapban is megjelent. Akkoriban már sokat beszélgettünk, s ilyenkor sokat mesélt az életéről, zenész múltjáról, de a hivatalok nem mindig tisztességes útvesztőiről is. S én mindig szívesen hallgattam. Legutóbb pár hónapja a Fő téren egy cukrászda teraszán futottunk össze, s bizony már a második betervezett busz is elment, mintha csak mindketten éreztük volna, ez lesz az utolsó beszélgetésünk.
György Béla 1946-ban született Szútorban, mégpedig zenész családban, így nem is lehetett számára kérdés, hogy ő is ezt a hivatást folytatja. Előbb bátyja, Molnár Jenő zenekarában játszott, majd saját zenekart alapított, s ezzel járta a régió falvait, de az ország más részeibe, sőt külföldre is eljutott. 1975-ben alapító tagja volt a Háj folklóregyüttesnek, s 27 évig volt az együttes zenekarának a prímása. De igazi szívügye a magyar nóták maradtak. S persze a családja, akik közül Béla fia szintén jeles zenész lett, míg a prímási hagyományokat Filip unokája vitte tovább. Filip szintén összekötött bennünket, hisz élettársául az egyik szomszédasszonyomat választotta, s két szép fiúunokával ajándékozták meg a dédnagypapát, aki feleségével, Sárikával évtizedeken át élt nagy-nagy szerelemben. Élete másik hűséges útitársa, segítője pedig az egykori szútori gyerekkori pajtás, Šimko József volt, aki már járási elöljáró korában létrehozta a hivatal romaügyi kirendeltségét, amely az első ilyen volt az országban. Ezt követte a megyei hivatal romaügyi kirendeltsége, ahol Horváth Csaba személyében egy fiatal, ambiciózus kollégát is kapott. Fő feladtuk különböző pályázatok koordinálása és az anyagi támogatások megszerzése volt. Nem volt olyan falu ahol ne ismerték volna, ahol ne segített volna valakin. „Nem ismerte a lehetetlen szót, ha nem az ajtón akkor az ablakon ment be, de kitűzött céljait mindig sikeresen el érte” – emlékszik vissza egykori kollégájára Horváth Csaba, aki Šimko József mellett a temetésen is búcsúztatta. Munkásságát több díjjal is elismerték, Rimaszombat polgármesterének díja mellett megkapta a Rimavölgyi Roma Fesztivál díját, a Roma Szí-díjat, míg Jéne község a díszpolgárává választotta.
S én mi mással is búcsúzhatnék tőle, mint azzal a bizonyos, Gömöri Hírlapban megjelent verssel, ami minden búcsúszónál többet mond el róla.
Elveszett szépség
Napfényben fürödnek a fák,
Levelek fénylenek az ágak hegyén.
A természet szépségét ízlelgetem,
S vágyakkal tetézett gyönyör a remény.
Gyakran nyugtalanít a gondolat,
Hogy sokaknak idegen a szépség.
Öntudatlan a veszély zátonyán állnak,
S erlsodorja őket a kétség.
Hiába cseng a jó tanács, nem csitul a durva válasz.
Ahelyett, hogy bátran járnánk-kelnénk,
Átadjuk magunkat a vágynak.
És veszni hagyja a szépséget elménk.
Juhász Dósa János
