A sörözők az irtózatos hőségben már a Juventus–Barcelona BL-döntőre csapolnak a Nagykörúton, Budapesten. A Vígszínház közvetlen közelében egy tisztességesen öltözött néni Charlotte Brontë-t olvas. A Henry Hastings kapitány remek olvasmánynak tűnik a Szent István körút fái alatt. A néni előtt egy műanyag pohár, abba várja az aprót, ha valaki kvitteli a teljesítményét. Az egyik bankfiók ajtajában egy koldushoz méltatlanul testes hölgy elfekve egy megsárgult kötetet búj, s bár állunk előtte csodálkozva, fel sem pislant. Pár száz méterre, a Vörösmarty téren a költők és kiadók a 86. Ünnepi Könyvhét harmadik napi porát takarítják magukról, az oroszlános szökőkút minden vízáteresztő lika előtt sor áll.
Különös nemzet a magyar, képes a hatvanfokos budapesti aszfaltrengetegben könyvért sorban állni, s egymást taposni egy-egy aláírásért. A külföldi turisták meg csak állnak és csodálkoznak, ez az Európába lóháton érkezett nemzet a könyvet és az olvasást ünnepli.
„Szinte lehetetlen eligazodni a több ezer könyv között” – mondja Juhász Katalin, az Új Szó tudósítója, szintén költő. Amikor összefutunk, éppen gyerekkötetek között böngészik, a hároméves unokaöccsét szeretné meglepni. Nem könnyű a választás, hisz mint mondja, lektorok nem lévén, ma szinte minden szemetet kiadnak. S nemcsak a gyerekirodalommal van így – ez alól kivételt talán csak a felvidéki könyvek jelentenek, amelyek szinte észrevehetetlenül bújnak meg az egyik sarokban. Van köztük elvétve új kötet is, de többnyire sokéves könyveket kínál a stand, ahol nagyon meglátszik Imrecze Éva hiánya. Sok-sok évig a rimaszombati Tompa Könyvesbolt vezetője jelentette a szlovákiai magyar stabilitást a könyvhéten, ahol ma a felvidéki könyvek szinte teljesen eltűntek. Igaz, Rimaszombatban a Tompa Könyvesboltban sem nagyon találkozunk velük. Ha van is, azt titokban adják ki, a szlovákiai magyar könyvkiadókat a könyvterjesztés egyáltalán nem érdekli. S ami megjelenik, az nem ezen a standon kelleti magát. A Kalligram standjánál találkozunk Tőzsér Árpád esszékötetével (igaz, a Kalligram szlovákiai magyar választéka ezzel ki is merült gyakorlatilag), s az Athaneum standjánál díszpirosban a könyvhét egyik legvékonyabb kötete, a bénai Laboda Róbert első verseskötete, amely a slam poetry műfaját népszerűsíti. Hogy csupán korhangulatfestő versek-e ezek vagy többek is annál, majd az idő eldönti, mindenesetre izgalmas vállalkozás.
A tér másik végén Kányádi Sándor ül a Virtuózokból ismert Lugosi Ali társaságában. Majdnem teljes körülöttük a szélcsend, vagyis majdnem. Olló alakban ugyanis két, több százméteres sor öleli át őket. Az egyik sor Leslie L. Lawrence aláírásáért és egy esetleges közös ebéd lehetőségéért áll sort, a másik sor pedig Marnie Bates rajongóié. Tizenéves tinilányok ölelkeznek az alkotóval (akiről én az égvilágon semmit sem tudok), a türelmesen várakozó sorban van, aki a sztárhölgyemény valamelyik kötetét olvassa, mások az aszfalton elfekve várják, hogy mozduljon a sor. Ami nem megy könnyen, hiszen a dedikáció mellett mindenki ölelkezik és fényképezkedik a szerzővel. Amikor órákkal később arra megyek, a sor még mindig nem fogyatkozott meg, de már Nagy Bandó és Moldova is csak néz a semmibe. Kányádi meg már feladta a fölösleges várakozást.
Juhász Ferenc, Potozky László, Ferdinandy György, Csender Levente, Laboda Róbert, Spiró György – ez már az én képzeletbeli kívánságlistám. Igaz, csak fele arányban teljesül a kívánságom, ugyanis ennyi jön ki a havi fizetésemből. A többit majd folyamatosan begyűjtöm. Persze, akad a listán még azért pár fontos könyv, a Magvető kötetei, ahogy Juhász Katalin mondja, ő főleg ezekre vadászott, Krusovszky Dénes, Totth Benedek, a már említett Spiró, akinek új regénye, a Gorkij utolsó éveit megörökítő Diavolina nem hiányozhat egy mai magyar értelmiségi könyvespolcról (még akkor sem, ha az egyik közösségi oldalon most olvasom, miért is kellene gyűlölnöm a nem mélymagyar szerzőt), de van még jó pár fontos könyv a téren. Ahogy alkotó és érdeklődő is, szinte minden méteren sztárba ütközik az ember, közülük van, aki íróként, könyvheti szerzőként, más olvasóként van jelen. Két színpadon párhuzamosan zajlanak a felolvasások és a tikkasztó hőségben az elméket karbantartó és felfrissítő zenei produkciók; amikor arra járunk, Dinnyés Józseffel is találkozunk, de a meleg egyre elviselhetetlenebb. Ferdinandy nyolc X-szel a vállán, ilyenkor valószínőleg sokszorosan bánja már, hogy írónak született, bár ő Puerto Ricón legalább a hőséget megszokhatta. A pár olvasó mellett (de jó hogy mindenki olvas, éppen csak nem engem – mondja megkeseredve) az tartja benne a reményt, hogy Szomolai Tibor megígérte neki, hozza az első idei gombaszállítmányt, de amíg ülünk és beszélgetünk, csak Tőzsér és interjú reményében egy fiatal népszavás újságíró köszön be. Ferdinandyt Csender és családja váltja. Egyszer mindent el kell mondani – sokat mondó Levente kötetének a címe, aki azok közé tartozik, akik erdélyi bevándorlóként szintén elvették a kenyeret sok más magyarországi munkavállaló elől, s aki akkor került be a köztudatba, amikor a tokaji írótáborban pofonnal illette az egykori parlamenti képviselőt, a téren szintén dedikáló Kukorelly Endrét.
Három begyűjtött könyv, sok-sok írói aura és rácsodálkozás, egy 27 éve nem látott kedves ismerős, pár ingyenes könyvheti kiadvány, egy jegyzetpapír a később begyűjtendő könyvek listájával, s egy igazi felfedezés. A vajdasági standon egy húszéves fiatalember, a szenttamási Celler Kiss Tamás első verseskötete, ilyen versekkel:
hook
egyetemre jártam,
munkába álltam,
ha esett az eső, áztam,
ha nem gyújtottam be, fáztam,
ha késett a buszom, vártam,
ha embert öltem, ástam.
flashback
egy anya hiányát
úgy tudom a legjobban szemléltetni,
hogy zárójelbe teszem a szót, hogy (anya).
(anya), miért tetted zárójelbe a fiadat?
XXX
Jézus testét azok a kukacok
falták fel, amelyeket
Noé vitt fel a bárkára.
Szenttamás számomra eddig Gion Nándort jelentette. Mától Celler Kiss Tamást is.
Kép és szöveg: jdj
