Hajnalban, talán az óraátállítás okozta kóma hatása alatt egyfolytában a Los Angeles, zsebemben lesz című Zerkovitz-slágert dúdolgatom. Nem igazán értem, hisz a várakozásaimmal ellentétben ez a dal el sem hangzik a salgótarjáni Csókos asszony előadásában. De a fene bánja, az előadás bőven kárpótol ezért a kicsike hiányérzetért, s ha még Tarpataky bárót is találtak volna, akkor itt és most leírhatnám, az elmúlt évek egyik legjobb zenés előadását láttam. De így csak majdnem…
Az operett nem magyar eredete ellenére is igazi hungarikum. A múlt század első három évtizedében olyanok gondoskodnak erről, mint Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Huszka Jenő vagy az operett műfaját megújító Ábrahám Pál, aki a dzsessz műfaját építette be az operettbe (az ő életéről szóló Gobby Fehér Gyula-darabot a minap mutatta be a kassai Thália Színház). S ebbe a vonulatba illeszkednek azok a par excellence magyar operettszerzők is (Zerkovitz mellett Lajtai Lajos vagy később Fényes Szabolcs), akik a világsikertől ugyan elmaradtak, de a hazai közönség annál jobban imádta őket. Hogy ezt a mondatot megértsük, olyan ez, mint a magyar drámában Katona és Madách esete. Az ember tragédiája a világirodalom egyik legnagyobb drámája, míg a Bánk bán csakis a miénk, magyaroké (bár még Hanoiban is bemutatták pár évvel ezelőtt).
Zerkovitz a Csókos asszony egyik főszereplőjében talán az önmagából hiányzó bohémet írta meg (ő a szülei kívánságára elvégezte a műegyetemet, ahogy Ábrahám Pál is hivatalnok lett), míg a darabbéli Dorozsmai Pista talán a bohémséget is enyhe túlzásba viszi. Amíg az operettszerzők nevét mindenki ismeri, a szövegkönyvírókét annál kevesebben, holott nélkülük nincs operett. S a zeneszerzők és a humorban zseniális szövegkönyvírók szerencsésen találkoztak. Gábor Andor, Harmath Imre, Békeffy István, Vadnai László, Kellér Dezső és sokan mások gondoskodtak arról, hogy ezeken az alkotásokon egyszerre tudunk sírni és kacagni, s nem egy slágerüket ma is dúdoljuk, sokszor úgy, hogy fogalmunk sincs arról, hol hangzottak fel először, s kiknek is köszönhetjük. Ezek közé tartozik a Csókos asszony szövegkönyvét jegyző Szilágyi László is, akinek a nevét se nagyon ismerjük már.
A Csókos asszony 1926-ban született, a budapesti Városi Színházban mutatták be, s általában olyankor veszik elő, ha az adott társulatnak van egy sármos, slágfertig báró Tarpatakyja. Vagyis egy olyan ötvenes-hatvanas színész, akinek a nevére bejön a közönség, s első bejövetelekor percekig vastapsol. Nos, előre elárulom, s valószínűleg nem lövöm le a poént, de a salgótarjáni Zenthe Színház előadása nem tartozik ezek közé. De nem is ezért szeretjük. S eme hiányosságért nem is a színház tehető elsősorban felelőssé. Mutasson nekem valaki olyan ötvenes-hatvanas éveiben járó sármos színészt ma az országban, akit első bejövetelekor vastapssal fogadna a közönség. Szerencsés ember lévén három alkalommal láttam már a Csókos asszonyt, s az adott előadások bárói Darvas Iván, Benedek Miklós és Huszti Péter voltak. Igaz, 2008-ban az Operettszínház is csak úgy tudta bemutatni a darabot, hogy vendégül hívta az akkor már többnyire nyugdíjaskodó, s prózai szerepkörben megöregedett Husztit. Jól tette. Sajnos, ez a salgótarjáni előadás egyik hátulütője is, a Tarpatakyt alakító Harmath Imre nem tud méltó ellenfele lenni Pásztor Máté Dorozsmai Pistájának, de szerencsére ezzel az előadás rendezője, Kis Domonkos Márk is tisztában van, s ezért máshová helyezi a hangsúlyokat. A rendező egyik nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy ez az első operettrendezése (ahogy a Zenthének is ez az első operett előadása), de ez egy pillanatig sem látszik. Kis Domonkos Márk legnagyobb gondja valószínűleg az lehetett a próbák során, hogy visszafogja az életerőtől duzzadű és ötletpetárdáktól hemzsegő színészeit. S ezt a feladatát nagyszerűen teljesítette, alig egyszer-kétszer lépnek túl egy minimális ízléshatáron, s még a máskor már többször is megtévedt Albert Péter a német ajkú, s magyar nyelvet erősen törögető (főleg a virágok neveinek megjegyzésével akadnak komoly problémái) Kubanek hentesmesterként is úgy ficánkol egyébként ziccerek sokaságát kínáló szerepében, hogy egy percre sem jut eszembe Kern András abból a legendás vígszínházbeli előadásból. Nyugodtan leírhatom, kettősük a Hunyadinét alakító Kökényessy Ágival, – aki majd szétveti a színpadot és a nézőteret –, bekerül a Csókos asszony színháztörténetébe. A Debóra mellett a macsókkal lebonyolított énekszáma (amely viszont általában hiányzik a darab előadásaiból) igazi telitalálat. De nagyon jók a fiatalok is. Pásztor Máté Dorozsmai Pistája mellett Ágoston Péter Ibolya Edéje, Simon Kata Pünkösdi Katója és Házi Anita Rica Macája is tele van ötletekkel. De az előadás többi apróbb szereplője is megmutathatja magát (Máté Krisztián, Farkas Zoltán, Kovács András és a többi szerepet alakító Thália Tanodások és az egri GG Tánc). Ahogy a színház korábbi előadásainál, ezúttal is nagyon vártam Pallós Nelli impozáns látványterveit, s ezúttal is nagyon kellemesen csalódtam, a díszletek nemcsak a szereplőket és az előadást segítik, de a nézők szemét se fárasztja, míg a ruhák – ahogy magában az előadásban is elhangzik –, tényleg lélegzetelállítóak. Egy operett nem igazi zenekar és koreográfus nélkül, s a salgótarjániak erről is gondoskodnak, Topolánszky Tamás élettől vibráló koreográfiái ugyancsak komoly feladat elé állítják a színészeket, de azok becsülettel megbirkóznak a sokszor profi táncosoknak is becsületére váló koreográfiákkal.
A Csókos asszony igazi, hamisítatlan józsefvárosi történet szinte tökéletes happy enddel. Ha nincs is anyajegy (legfeljebb apajegy) Katóka vállán, a szerelmesek mégiscsak beköltözhetnek a Bajza utcai villába, s amíg ez az eredeti történetben némileg hiteltelennek is tűnhet, ebben a változatban talán az egyetlen lehetséges megoldás. „Anyánk a halott – a búcsúzót ne Zerkovitz zengje” – írta annak idején Bartók című versében Illyés Gyula. S ha temetésen mi is mellőznénk Zekovitzot, – bár vannak olyan dalai, amelyek akár ott is elhangozhatnának (amikor meghallgatom Kaszás Attila előadásában a saját hegedűszóval kísért Mi muzsikus lelkek című dalt, sosem úszom meg könnyek nélkül) –, egy-egy „zerkovác-slégert” bármikor szívesen meghallgatunk. Hátha még olyan tömény mennyiségben s olyan magas szinten tálalják fel, mint a salgótarjáni Csókos asszony előadásán.
Juhász Dósa János, fotó: Zenthe Ferenc Színház
