Stelczer Endre és Ján Hvozdík – ők ketten hoztak össze Mayer Judittal, az egyik utolsó POZSONYI-val, aki még ahhoz a háromnyelvű, tősgyökeres pozsonyi generációhoz tartozott, amely mára szinte teljesen kihalt. S a napokban, pár nappal a 92. születésnapja után ő is örökre itt hagyott bennünket.
Rossz szokásomhoz híven nem is emlékszem az első találkozásunkra, csak annyi rémlik, hogy az akkori Pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben találkoztunk még Sunyovszky Sylvia igazgatása alatt. De nem véletlenül. Akkoriban jelent meg magánkiadásban Stelczer Endre Üzentek értem című verseskötete, s a 22 éves korában, a második világégés egyik utolsó pozsonyi áldozataként elhunyt költőpalánta ugyanis Mayer Judit udvarlója volt, s Elemér, a költő öccse, akivel a Rákóczi Szövetségben dolgoztam együtt Budapesten, kért meg, hogy állítsak össze a verseiből egy kivonatot. Juhász Lacival terveztük az estet, végül hirtelen jött betegsége miatt az Molnár Lászlóval valósult meg, amelyet később, már az eredetileg tervezett előadóval a budapesti Rátkai Klubban is megismételtünk. A kötet később második kiadásban is megjelent 2006-ban, amelyet a Pozsonyi Casinóban ismét bemutattunk.
Judit nagyon hálás volt, én meg boldog voltam, hogy ha egy pillanatra, de részese lehettem az egykori pozsonyi szellemiségnek, s mivel akkoriban a Casinóban gyakorta találkoztunk, hisz mindketten szerepelgettünk annak programjain, sokat beszélgettünk, s én jó diákhoz méltóan szívtam magamba minden gondolatát.
De Stelczer Endre mellett közös témaként megtalált bennünket egykori tanára, Juhász János, alias Ján Hvozdík is, akinek Pókhálóban című szatíráját a Madách Posonium akkoriban készült kiadni, s a kiadó igazgatója, Dobos László engem kért meg az egykoron 1956-ban Budapesten már napvilágot látott, de gyorsan bezúzott szatíra átdolgozására és az utószó megírására. Telefonon többször is beszélgettem a kötetről Turczel Lajossal, aki aztán Mayer Judithoz irányított, mondván, neki talán a tanára is lehetett. S tényleg igaza volt. Judit többször is a lakásán fogadott, s mint kiderült, intim titkokat is őrzött a nőcsábász Hvozdíkról, sőt még fényképei is voltak róla. Beszélgetéseink teljesen új kontextusba helyezték a regény több szegmensét is, s bizony, a szerkesztés ezzel új lendületet kapott. A kötet meg is jelent, s pár nappal később fel is hívott, hogy megszidjon. „Fiatalember, nem azért meséltem el Hvozdík szerelmi ügyeit, hogy azokról jelentést is tegyen” – mondta bölcs, megbocsátó mosollyal a hangjában Judit, s ezzel le is zártuk a történetet.
Mayer Judit, aki az egyik legjelesebb szlovákiai magyar szerkesztő volt, helyesírásunk kérlelhetetlen őrzője, számos cseh és szlovák mű magyarítója, a napokban végleg elbúcsúzott tőlünk.
Hadd búcsúzzak tőle Stelczer Endre versével, amelyet neki, róla írt, hamar kettétört szerelmük örökös bizonyítékaként.
Judit
A szőkeséged nem volt az enyém,
A síma selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.
Reménynek hívtam. Nem tudom, miért.
(Talán mert egyszer hűvös hajnalon
elsimította ráncolt homlokom,
s a lángolása fel az égig ért,
és nyúltam érte, két kezem
mint koldusé, ki semmit sem kapott,
szégyenkezően lehanyatlott.
És itt maradtam újra üresen?)
Juhász Dósa János, fotó: Somogyi Tibor