Tehetségeink: Ladóczki Vilmos, a műgyűjtő bőrműves

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Régi porta Egyházasbást szűk utcájában, a parasztház lakója, Ladóczki Vilmos pedig Medvesalja egyik legismertebb figurája. A kutyaugatásra a ház gazdája, jelenik meg a lépcsőn, homlokán az elmaradhatatlan színes kendővel, ami nála egyfajta „védjegynek” számít. A porta egyébként már messziről kitűnik a mellette álló épületek közül, bent, az ajtók mögött pedig valódi ritkasággal, a vidék ipari és paraszti múltjának használati tárgyaival, eszközeivel találkozhat a vendég.

A beszélgetés eredetileg a Szabad Újság idei 33. számában jelent meg, amely még kapható az újságárusoknál.

Ladóczki VilmosLadóczki Vilmos Budapesten született, korán gyermekotthonba adták, ötévesen került nevelőszülőkhöz a palócföldre. A Szurdokpüspökiben élő család, ahol Vili nevelkedett, nem tartozott a legtehetősebbek közé, de az anyagiakon kívül kisfiúként szinte mindent megkapott, mégsem volt felhőtlen ifjúsága. Az, ami göröngyössé tette gyermekéveit, azok a csínytevések voltak, amelyek nélkül – Vili szerint – nem lett volna az, aki.

Tizenhárom évesen rossz társaságba keveredett, a galerivel pusztán virtusból loptak, raboltak… Nem nagy értékeket, de mivel sorozatban követték el a betöréseket, az később súlyosbító körülménynek számított. Elfogták, a fiatalkorúak bírósága elé került, amelytől kapott egy úgymond „utolsó mentőövet”. Nem a tököli zárt intézetbe vitték, hanem Tiszadobra, az Ilku Pál gyermekvárosba. Ezzel egyszersmind úgy vesztek ködbe ifjúkori álmai, hogy esélyt se kapott azok megvalósítására. Mivel imádta a matricák illatát, a kártyanaptárakat, nyomdász szeretett volna lenni, esetleg hentes. Jó tanuló volt, felvették a nyomdaipari technikumba, csakhogy előbb „vonult be” Tiszadobra, mintsem a középiskolát megkezdhette volna.

– Rossz érzés volt otthagyni a szüleimet, akik mindig rendesek voltak hozzám, és úgy bántak velem, mint édes gyermekükkel – emlékezik Ladóczki Vilmos. – A ballagásom utáni hétfőn Volga jött értem, elvittek Salgótarjánba, és a begyűjtőhelyen tartottak őszig. Amikor átszállítottak Tiszadobra, már nem válogathattam a szakmák közül, a lakatos-hegesztő szakon maradt üresedés, csak ott tanulhattam. Pedig szinte borzongtam kezembe fogni a hideg vasat.

Vili három évet töltött a tiszadobi gyermekvárosban, amely akkortájt közel hatszáz gyereknek adott otthont. Összeismerkedett a csoporttársaival, velük járt „kimenőre”, s mivel zsebpénzre volt szükségük, a gyermekváros igazgatójától üvegeket loptak, amelyeket az élelmiszerboltban beváltottak. Nem volt szerencséje, tetten érte az igazgató.

– Az igazgató csak engem látott meg, a többiek elfutottak. Faggatott, kik voltak velem, de nem árultam el a társaimat, magamra vállaltam a lopást. Mivel az igazgató a korábban eltulajdonított üvegeket is számon tartotta, büntetésül azt találta ki, hogy az okozott kárt le kell dolgozni. Bent a gyermekváros területén volt saját bőrdíszműves műhelye, ahol különböző tárgyakat készített, ott segédkeztem. Az nekem nem büntetés volt, hanem kitüntetés. A műhelyben úgy éreztem magam, mint egy álomvilágban. Gyorsan megtanultam, hogyan kell a bőrrel bánni, később önálló munkákkal is megbízott az igazgató. Amikor letelt a büntetésem, az igazgató közölte velem, hogy másnap ne menjek, elszomorodtam. Úgy húztam be magam mögött a műhely ajtaját, mint akit megfosztottak kedvenc időtöltésétől. Egy ideig csak álltam tétován az udvaron és azon töprengtem, mitévő legyek, milyen indokkal forduljak vissza. Aztán vettem a bátorságot és közöltem az igazgatóval, hogy szeretnék továbbra is mellette dolgozni. A munkámért nem kérek se bért, se kiváltságot, egyszerűen megszerettem a szakmát.

Vili a tiszadobi gyermekvárosban letette a lakatos-hegesztő szakvizsgát, nem hivatalosan pedig elsajátította a bőrdíszműves mesterséget. Az utóbbit a mai napig gyakorolja, amellett régiségeket gyűjt.

– Egy felvidéki utunk során a barátnőmmel, megálltunk üdítőre. A helységben tartózkodó vendégektől érdeklődtem a környékbeli régiségek iránt, az egyik Ajnácskőn, a másik Almágyon tudott valamilyen ősi holmit, így kerültem el a Medvesaljára. Egyházasbáston első látásra megtetszett ez a ház, ahol most vagyunk, de kezdetben nem volt eladó. Hosszú évek múltak el, amíg végül az enyém lett. Most már van lakásom, itt őrzöm a több ezer darabból álló néprajzi gyűjteményemet, mindamellett nem hagytam fel a bőrdíszművességgel sem. Igazából nekem gyermekként volt egy célom, nyomdász vagy hentes szerettem volna lenni. Ahelyett bőrdíszműves és műgyűjtő lettem. Sok időbe telt, míg magamtól rájöttem, hogy a múltamat el kell fogadnom úgy, ahogy van, és azokat a kezdeti csínytevéseket ne szégyelljem. Éveken át gyötört a lelkiismeret, amiért szüleimet, akiket édesanyának és édesapának szólítok, ifjúkor viselkedéseimmel megszomorítottam. Úgy gondolom, amik velem lejátszódtak, azok azért történtek, mert nekem nem az a küldetésem, amit gyerekkoromban magam elé tűztem. Azért kellett göröngyös életpályát bejárnom, hogy letérjek arról az útról, amit célnak tűztem ki magam elé, és rátaláljak erre az útra, amelyen most járok.

Szöveg: Farkas Ottó (Szabad Újság, 2015/33)
Kép: a szerző és archív




Share.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. A sütikről bővebben az Általános felhasználói feltételek oldalon tájékozódhat.

Bezárás