A trianoni békediktátum aláírásának 102. évfordulóján, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából megemlékezésre hívták az érdeklődőket június 3-án, Tornalján. A megemlékezés a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd Tamás Ákos, Csemadok titkár üdvözölte a jelenlévőket.
A megemlékezés a Kazinczy Ferenc Magyar Tannyelvű Alapiskola diákjainak kultúrműsorával és az Andante Vegyeskar előadásával folytatódott. A Rákóczi Ház udvarán szervezett rendezvényen Rákos Lóránt, református püspökhelyettes mondott emlékbeszédet, aki a rövid történelmi visszatekintés kapcsán így fogalmazott:
„Most pedig kései siratóként és megannyi eltüntetni akarás hajótöröttjeiként, hazánk és nemzetünk itteni maradékaként keblünkre vesszük, amit a történelmi vihar, az érdektelenség szele és az ellehetetlenítés jege meghagyott, és új idők biztató reménysége felé nézünk, mert annyi félelem, fenyegetés, és kivéreztető megsebesítés után úgy érezzük, hogy ez a mi rendeltetésünk a kiállhatatlan trianoni határok innenső oldalán, egy olyan különös országban, aminek természeti adottságaiért és épített értékeiért mi jobban aggódunk, mint az a nép, amelynek a többségi államalkotó szerepet kellene betöltenie immár 102 éve ezen a földön. Vajon miért?“ – tette fel a kérdést, majd fejtegetésében eképp adott választ:
„Lehetséges, hogy azért, mert hozzánk közelebb áll, és a mi őseink kezének több munkája van a Kárpát-medence felvirágoztatásának építésében, mint bármelyik más velünk élő népnek, akik most nagy hanggal, ám annál inkább kevesebb érdemmel kirakatozzák a világnak országukat?
Bizony, különös ország ez, amelynek keletkezése és létezése csak kérdések özönét veti fel számunkra – mint ahogyan Márai Sándor is fogalmaz versében – „Ördög hozta, vagy Angyal hozta” (?) (Mennyből az angyal), az biztos, hogy az Úr Isten Trianon súlyát helyezte éppúgy az utód-államok népeire, mint az azt elszenvedő magyar nemzetre.
Azért súly, mert az előbbieknek valahogy meg kellene próbálni elsajátítaniuk eme országot – nagyobb hozzáértéssel és felelősséggel, és nem csupán mellveregetéssel, aminek többől kellene állnia annál, hogy mindenhová kitűzik a zászlóikat, és amiben viszont mindannyiszor csak a sikertelenségükről adnak bizonyságot –, a mi súlyunk pedig az ebben, hogy nekünk magabiztosan és helytállóan meg tanulnunk az Istentől rendelt szent maradékként élnünk e hazában, akiken – erejük utolsó cseppjéig is – múlik az, hogy a magyar földnek próbára bocsátott eme részeit – amiknek egyik szegmense Felvidék is – meg tudjuk-e őrizni magyarnak Isten következő döntéséig“ – hangsúlyozta a püspökhelyettes.
Ezt követően a trianoni események lelki lecsapódására hívta fel a jelenlévők figyelmét, és a jövőbe tekintett:
„Az erős maradék azért fontos, mert rajta múlik minden a jövőre vonatkozólag. A maradék megőriz, közvetít és továbbad, mígnem az üdvös állapotba el nem juttatja vagy önmagát, vagy mivoltát az utódokon keresztül. Így hát a sopánkodás soha ne legyen a részünk, miszerint nincs már itt remény, elveszett minden, nem fog már semmi sem megváltozni, mert ez így olyan gondolkozást és viselkedést generálna, mint az a virág, amely azt mondja, hogy úgysem leszek soha menyasszony-csokor, ezért inkább nem virágzok, hanem elszáradok.
De a virág mégis virágzik gyomok között is, és akkor is, ha nem lesz menyasszony-csokor, mert valamiért tudja, hogy neki az a küldetése, hogy virágozzon, akkor is, ha éppen dicstelen környezetben kell azt tennie, de azzal az el nem múló reménnyel, hogy egyszer tán mennyasszony-csokor lesz belőle. Ezzel nekünk is így kell lennünk, emlékező Testvéreim, magyarnak kell lennünk, annak kell maradnunk, ha éppen az idő alakulása semmi jóval sem kecsegtet minket, mert tudjuk, hogy az az Istentől rendelt küldetésünk e földön, hogy magyarok legyünk, magyarul beszéljünk és magyarul érezzünk, akkor is, ha tán soha nem lesz a mi életünk egy új magyar honnak tanúja, de végig és váltig azzal a reménnyel, hogy Isten újból nekünk kedvezően fordíthatja a csillagok állását“ – fogalmazott, majd beszédét azzal zárta, hogy bár e mai nap szálljunk nemzetünk gyászának mélyibe, s rójuk le előtte – mint 102 éve mindig – kegyeletünket, de utána szálljunk fel lelkünk szárnyán az üdvös égig, és együtt – kéz a kézben, kart karöltve – kezdjünk el építeni egy reményteli holnapot…
Az emlékbeszédet követően Nt. Fazekas Ágnes és Lóczy Tibor mondtak imát, májd az emlékezők elhelyezték a megemlékezés koszorúit a Rákóczi Ház udvarán található kopjafánál.
