Budapesti ismerősömet vártam vendégségbe a minap, s előre figyelmeztettem, hogy jobb lesz, ha időben indul útnak, mert jelenleg a Budapest-Balogfala távolság akár 5-6 órát is igénybe vehet. Mint kiderült, túlontúl optimista voltam. Hiába indult ugyanis kora reggel útnak, késő este lett, mire az utolsó vonatról izzadtan, koszosan és elnyűtten lekászálódott. S dühösen természetesen.
A gyors reggel kilenc órakor indult a Keletiről, még viszonylag tűrhető időben (értsd ezalatt, hogy nagyjából 25 fok lehetett), de csak Gödöllő közeléig jutott, a város előtt pár kilométerrel ugyanis a nyílt pályán megfeneklett, s mintegy 40 perces késéssel indult tovább. A késés okáról az utasokat természetesen nem informálták, a kalauz eltűnt, s Hatvanig nem is jelentkezett. A késés láncreakciót indított el, ugyanis mi sem természetesebb, hogy a somoskőújfali személy nem várta meg (15 percen múlt), így az ismerősöm további két órát vesztegelhetett Hatvanban, igaz, ekkor már 35 fokot mutatott a hőmérő Isten szabad ege alatt. A vonatban valamivel többet. Az út az alig 80 kilométeren közel két órát tart, a kényelmetlen és légkondit nem látott személyvonat ugyanis minden fűzfabokorban megáll. Mivel a Szlovák Autóbusz-közlekedési Vállalat még csak véletlenül sem egyeztetett a MÁV-val (ha már a vonatközlekedést előzékenyen megszüntették), s az aktuális járat jó 20 perccel előbb megy el, mint ahogy a hatvani vonat megérkezik, ismerősöm közel másfél órát tölthetett el a határon, ahol egy túlfűtött, pléhből előállított buszmegálló az egyetlen menedékhely. Az már talán nem lepi meg az olvasót, hogy a busz húsz perccel később érkezik meg Fülekre, mint a Rimaszombatba induló személyvonat, így újabb közel másfél órás várakozás után ismerősöm végre felszállhatott a légkondit még hírből sem hallott, leselejtezésre rég megérett vasúti kocsiba, amelyben testvérek között is lehetett vagy 40 fok, s láss csodát, mintegy tíz és fél órás zötykölődés után meg is érkezett. Még emlékszem, mennyire szidtuk a vasutat, amikor a nemzetközi gyorsvonat vámvizsgálattal együtt közel három és fél óra alatt tette meg a Fülek–Budapest távot. De félek, ezen a tíz és fél órán is képes lesz még a két fél közös össze(nem)fogással javítani. Ha az ismerősöm bérbe vett volna egy hátaslovat, fele idő alatt megjárhatta volna az alig 120 kilométeres utat. De a szlovák vasutakat is megviseli a hőség, a pozsonyi gyors mozdonya bemondja az unalmast, így a Kassára tartó gyors közel három órás pihenőt tart Garamszentkereszten. Az utasok a tikkasztó hőségben a sínek között, a szabadban keresnek menedéket, ahol még mindig elviselhetőbb a trópusi hőség, mint a szaunabeli viszonyokra emlékeztető lepusztult, büdös kocsikban.
De ezzel még nincs vége a történetnek, hisz ismerősömnek vissza is kellett jutnia. A hőség már sehol, kellemes nyári idő, minden adott ahhoz, hogy végre a MÁV is magához (akarom mondani, észhez) térjen. Hatvanig megy is minden mint a karikacsapás, alig négy és fél óra 60 kilométernyi közelségbe kerül az áhított célponthoz, a világ közepéhez. De itt kezdődnek a gondok. Az elektromos táblán az egri gyors érkezési időpontjának feltüntetése helyett csak ennyi áll: Figyelje a hangos utastájékoztatást. Nos, nem sok köszönet van a hangos tájékoztatásban, mivel az egri gyors mintegy két órás késéssel érkezik meg, s lassan éjjeli tizenegy, mire az ismerősöm felkapcsolhatja a villanyt az albérletben, hogy fekhelyét visszaperelje az egy hetes távolléte alatt beköltözött csótányoktól.
Azért a MÁV gyorsan gondoskodott arról, hogy mégse vegye el véglegesen kedvét az utazástól, hisz ahogy másnap olvashatja, az egyik, Horvátországba tartó nemzetközi járatot egész egyszerűen elfelejtették elindítani, s amikor mégis észbe kaptak, bónuszként az egyik helyjegyes kocsit elfelejtették rákapcsolni a járatra, így az ülőhelyekért a menetjegyen felül fizető utasok a folyosókon szoronghatták végig a sok órás, hőgutás utat.
Juhász Dósa János








