Hrubík Béla: Halottak élén

Mindenszentek ünnepe. A gyertyák néma lobogása, ragyogása betölti a temetők magasztos csendjét. Fényben úsznak a kopott keresztfák, mintha a lelkek visszaszállnának egy kis időre, hogy megvilágítsák az egyre sötétedő jelent. A szülők, nagyszülők, ősök lelkének fényei. A szeretet mécsesei. S mi itt állunk, előttük, a halottak élén.

Már nem ölnek minket. Legalább is itthon, a szülőföldön, már fizikailag nem. Mégis minden nappal kicsit meghalunk. Mert mi vonulunk vissza, folyamatosan. Falvainkból, iskoláinkból, kultúránkból, rendezvényeinkből, nyelvünkből, énekeinkből, önmagunkból. Hiába tesszük ki a lelkünket, az értéket képviselő rendezvényeinkre mindig ugyanazok jönnek el. És mindig ugyanazok hiányoznak.

A régen lámpásnak hívott emberek, az értelmiség és a jóléti elit.

Gyermekeiknek már az anyanyelv íze sem jó. Ahol van helyben anyanyelvi óvoda, már az sem megfelelő. Utaztatják őket az önfeladásért, már kiskoruk óta. Reggel keltik őket, felrakva idegenek közé egy buszra, hogy 10-15 kilométert utazva megfelelő szlovák környezetben neveljék beléjük az önfeladást, a saját nemzetük megtagadását, gyűlöletét. Hogy ha felnőnek, szégyelljék azt, hogy magyarok, mert ezt tanítják velük. Nehogy egy mese vagy egy ének emlékeztesse őket valamikor arra, majd ha felnőnek, hogy ők magyarnak születtek. Azután tovább hordják őket iskolába, nehogy elsajátítsák az érzést, megérezzék az ízét annak, amit a szavakba oltott betűkből sütnek a szülőföld kemencéjében, az anyanyelvet. Édesanya, gyöngyöm, virágom, szeretlek, édes csillagom, aranyam, életem helyett, matka moja, čo, asi, prečo? Nem kell nekünk a törvény, szigorítás vagy éppen magyar kártya előhúzása, vagy bármi, mert a fejben dől el minden A szülők ösztöneinek kiüresedése a fejben, akik nem hallják meg a világ intő szavát :

„Minden nemzet, csak a saját anyanyelvén válhat naggyá!”

Ilyet is mondott valaki, valamikor.

A utolsó parlamenti választások után sok írást, okos(kodó) elemzést olvastam el, vajon ki volt a hibás. Ki tehet arról, hogy megint sokan voltunk, de nem elegen. Sokan? Mi a sok és mi a kevés? Nem, nem a választó volt a hibás. Valóban? Nem önmagunkban, a családjainkban, rokonainkban, barátainkban, ismerőseinkben kellene keresnünk a hibát? A hallgatásunkban, amikor a szomszéd szidja a világot a saját tehetetlensége miatt, hogy minden rossz, de amikor döntenie lehetne, változtathatna, otthon marad? Amikor a gyermekeink érdektelenül hátat fordítanak a saját közösségeiknek és mi csendben úgy teszünk, mintha nem látnánk. Nem az apák és az anyák, akik tudatosan fosztják meg rossz döntéseikkel a gyermekeiket az anyanyelvüktől, a nagyszülők, dédszülők és szépapák nyelvétől, mert előremenetelt, magas hivatalt, jó menő gazdagságot akarnak a fiuknak, lányuknak, unokáiknak? Miniszterek legyenek, magas rangú akárkik.

Főleg gazdagok, mert a pénz mennyisége az már a boldogság mércéje manapság.

Pedig az egyetlen gazdagság az, amikor felhívhatod az öregedő édesanyádat vagy még életben lévő, idősödő szüleidet, és megölelheted őket, akik azt mondják neked: édes arany csillagom, drága egyetlenem. Mert ezt sehol máshol nem mondják neked a világon, bármennyi pénzed és hatalmad is van. De ezt csak akkor tudod meg, amikor már nincsenek melletted.

Hogy itt van millió példa arra, hogy anyanyelvi iskolából is ugyanúgy érvényesülhetsz, hogy magyar Nobel-díjasaink kivétel nélkül anyanyelven szívták magukba az alaptudást, nem idegenből, nem számít. Akkor sem. Sohasem. Önfeladunk. Rossz döntéseket hozunk. Stockholm szindrómás betegek vagyunk. Nem angol, de magyar betegek.

A kérdés, hogy valóban csak 130 000 maradtunk magyarok a Felvidéken? Igen, nagyjából ennyien.

Ennyi emberre lehet számítani a felvidéki magyar nemzetész küzdelmeiben, harcaiban, az iskoláinkért, az anyanyelvünkért, a jogainkért, az identitásunkért folyó küzdelmekben. És egyre csak fogyunk. Napról, napra. És lesz ez még sokkal nehezebb is. „Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál”, írja Petőfi. Olyanok vagyunk, mint egy kis sziget, a nagy óceánban, amit évről évre magába csalogat az óceán vize, amíg az teljesen el nem tűnik.

De mégis! Eldobni azt, amit évszázadok ránk hagytak? A harcokban, véres küzdelmekben, híres csatákban megszerzett, megtartott hazát, házat, földet?

Nem kell nekünk megosztottság. Mi magunk vagyunk önmagunk sírásói. Sorra csuknak be a kisiskoláink, középiskoláink, melyeket olyan nagy szeretettel nyitottunk, óvtunk, gyarapítottunk, gyermekek híján. A fiataljaink szanaszét Európában és a nagyvilágban, mert elengedjük őket. Szinte nincs olyan család a Felvidéken, akinek valakije ne élne odakint, Nyugaton. Sydney, Toronto, New York, London, München, Bécs, Salzburg, Brüsszel. És sírunk, hogy milyen messze vannak.

Tényleg a pénz meg a jólét reménye a meghatározó mindenben? Miért engedjük, engedtük, hogy így legyen? Jobb élni egy Isten háta mögötti norvég faluban az északi tenger mellett vagy Németországban egy migránsgettó szomszédságában és Londonban az újkori mecsetek árnyékban, csak hogy elmondhassuk otthon a szomszédnak, hogy a gyerek külföldön él?

Jobb kinn idegenként, szolgaként, mint Párkányban, Kalondán, Újbáston, Komáromban vagy éppen Szetén? Én nem hiszem, de mi másképpen nőttünk fel.

A nagyszülők még a faluból választottak párt maguknak. A szülők már a szomszéd faluból is itt-ott. Mi már a régióból vagy távolabbról is. A gyermekeink már angol, német, szlovák, cseh, török párt hoznak haza bemutatni. A mi szüleink voltak a második generáció Trianon óta, akiknek a szülőföld még minden volt. Még jelentett valamit, és ezt kaptuk mi is a sorsunkként. Mi vagyunk az utolsó, a harmadik generáció, akik még ismerték a nagyszülők elbeszéléseiből az egykori Nagy-Magyarország történeteit. A régi idők mondáit, valóságát. A háborúban elesett nagyapák, apák neveit. Akik még őrizzük a kopott, megsárgult fényképeiket. A kisebbségi lét keserű sorsát. A valódit. A megéltet. Nem a térkép mögé bújtatottat. Az elhazudottat. A megtagadottat. Ezt nevelték belénk. Hazádnak rendületlenül! De mi már elengedtük ezt. Világpolgárokat neveltünk a szabadnak vélt világnak, de nem szabadok, hanem szabadosak lettek a gyermekeink.

És a mostani Európa tényleg az, amire vágytak?

Piszkos nyugati nagyvárosok, tele utcán élő hajléktalannal, migrációs hátterű, idegen kultúrájú és vallású emberekkel. Tényleg erre vágyik ma egy fiatal, hogy ilyen helyeken éljen? Mivé lett a tiszta, őszinte, magunkban hordozott világrend kép? Vajon úgy nyílnak ott is a virágok, a nyári, párás hajnalon, vajon úgy emelik fejüket a Nap felé? Vajon ugyanúgy leng, szelíd hullámokban a búzavirág, az aranyló szülőföld búzakalászai mellett a földeken? Vajon ugyanúgy szólnak a cinegék az akácfákról, mint itthon? Vajon úgy köszön rád, olyan szeretettel a szomszéd odakinn is, mint itthon Teri néni, János bácsi vagy az öreg postás? Vagy szól egyáltalán? Vagy tudod, ki a szomszédod?

„Haza csak ott van, hol jog is van“, ezért Szlovákiát addig nem tekinthetjük hazánknak, amíg nem vagyunk teljes értékű állampolgárokként kezelve. A szülőföld egy darab haza, melyet születésemtől fogva a szívembe hordok. Ismerem itt a fákat, a tájat, az embereket. Sorsok, képek, történetek kapcsolódnak egy-egy közösséghez, darab földhöz, faluhoz. A szülőföldet pedig a tiszta, lélekben nemesített önzetlen szeretet és féltés emeli hazává számomra, még akkor is, ha Sajó Sándor szavaival élve itt olyan közösség él „mely máglyát maga gyújt magának“.

Olyan ez, mint egy oltár, mely előtt naponta letérdepelhet az ember, hogy alázatot tanúsítson iránta, hogy hitet merítsen belőle, hogy fohászkodjon hozzá. Ha ez nincs meg az emberben, a szülőföld számára nem jelent semmit, csak egy vidéket, ahol „térkép e táj“. Így élünk s talán így halunk. Gyertyafényes, néma tájban, drága halottaink, temetőink, sírjaink árnyékában. És itt állunk. A Halottaink élén. Mi mást is tehetnénk?