Azt a képet, ahogy ott fekszik a templom előtt szitáló esőben a földön vádlón égre mutató ujjakkal, amíg élek, nem felejtem el, örökre beleégett a retinámba. Nem ismertem fel, pedig ismertem őt. Egy pár éve még annyira életvidám fiú helyett egy rengeteget szenvedett aggastyán élettelen arcát láttam, s nem akartam elhinni, hogy ő az.
Nem tudok így tovább élni – állt a rövid búcsúlevélben, s azóta is próbálom megfejteni a megfejthetetlen, borzalmas titkot, mi is történhetett, hogy egy, a nagybetűs életbe még alig belépett ember arra vetemedik, hogy önkezével dobja el az életét, mégpedig ilyen radikális módon. Egy templom tetőszerkezetére felakasztva magát.
Futótűzként verte fel a kis falu csendjét, egy fiú a szomszédos faluból önkezével vetett véget az életének, s ahogy ilyenkor lenni szokott, azonnal elkezdődtek a találgatások, s a felelősök keresése. Mert elhagyta a szerelme – volt a legegyszerűbb válasz, s még hajlamos is lettem volna én is elhinni, holott pályám során nagyon sok borzalommal találkoztam már. De eszembe jutott a szintén öngyilkos József Attila tragikus sorsa, aki látszólag szintén szerelmi bánatában lett öngyilkos, holott igazából minden szerelmében egy örökre elveszített anyaképet keresett, ahogy valószínűleg ő is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Amikor megismertem, még pólyás legényke volt, sokat jártam hozzájuk, apját nagyon tisztességes, a családjáért és a közösségéért élő embernek ismertem meg, együtt szerveztük meg a régió első roma fesztiválját, a nagyobbik fia drámapedagógiát tanult, vele pedig sokat találkoztam, amikor unokabátyjával a nagyapja kíséretében zenedébe mentek. Gitározni tanult, egy végtelenül tisztelettudó, életvidám, szeretni való, hiperaktív ember volt – mondták róla a tanárai. Mégis akkor hol tört derékba egy valójában még el sem kezdett élet? S hogy jutott el egy 16 éves fiú addig a borzalmas gondolatig, hogy önként adja fel. S hogy történhetett meg, hogy nem vették észre a családtagok, a tanárok, a barátok, hogy nagyon nagy baj van? Hisz már iskolába sem volt egy ideje, nem aludt otthon, sokszor buszmegállókban éjszakázott, s láthatólag elveszítette a lába alól a talajt. S ahogy mondják, nem is ez volt az első kísérlete. Valamikor az öngyilkosságot súlyos bűnnek tekintették, s az öngyilkosokat a temető mellett hantolták el pap jelenléte nélkül. Vallom és hiszem, hogy a legreménytelenebbnek tűnő élet is egyszeri és megismételhetetlen, s amíg élünk, van remény. Mégis miért van az, hogy mostanában szinte naponta olvashatunk ilyen s ehhez hasonló tragédiákról? Milyen úton indult el az emberiség, hogy egyre többen, főleg fiatalok, nem látják az (alag)út végét? Miért csak a temetéseken tudunk egy pillanatra megrendülni, de tíz perc múlva már ugyanott folytatjuk, mint a tragédia előtt.
Volt egy fiú, árva fiú,
nem szerette senki.
Úgy érezte el szeretne,
el szeretne menni
– napok óta Cserháti Zsuzsa dalát mormolom magamban, nem feledve, hogy végül ő maga is így végezte. Vajon miért érezhette úgy ez a 16 éves fiú, hogy nem szereti senki? Kérdések, megválaszolatlan, s az ő esetében már fölöslegesnek tűnő kérdések. Pedig, ha van bármilyen értelme egy teljesen értelmetlen halálnak, akkor talán az, hogy álljunk meg legalább egy pillanatra, hisz nekünk is vannak saját gyerekeink és unokáink, s ugye az élet már csak olyan, hogy folytonosan ismétli önmagát.
Még aznap reggel is felszállt az autóbuszra, állítólag igazolásért ment az orvoshoz, s amikor leszállt, csak annyit mondott az egyik legkedvesebb barátjának: Vigyázz magadra, majd még beszélünk! S elszántan elindult az utolsó, végzetes útjára.
Akárhogy is legyen a szívembe vésem
Az emléked nekem csak ez maradt mélyen
A péntek fájdalmas te már máshol vagy
Álmomban látom az arcod
– ezt egyik barátja írta az emlékére, s nekünk, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek nem marad más hátra, mint megőrizni egy drága lélek emlékét. Aki úgy érezte, nem szereti őt senki. Fehér ruhába öltözött fiúk és lányok fehér léggömböket röpítenek a magasba. Egy pillanatig elkezd szemerkélni az eső, de mintha úgyis mindegy lenne, el is áll. Az emberek javíthatatlanok – gondolhatja magában, de higgyük mégis rendületlenül, nem azok.
Árva fiú jöjj vissza,
hová sietsz mondd hová,
jöjj, valaki hív, valaki vár.
Állj meg fiú, jöjj vissza,
célhoz nem érsz így soha,
jöjj, valaki hív, valaki vár.
Csak a szemünk telik meg könnyel. De ne szégyelljük, olyanok ezek, mint a májusi eső. Talán szebbé teszik az emberi lelkeket.
Juhász Dósa János
