Az önbecsülésünk a tét

Kevés szó esik róla napjainkban, pedig premisszának, alapigazságnak kell elfogadnunk: az állam és a közösség tartópillérei az önkormányzatok.

A helyi polgármesterek és a képviselő-testületek. Belőlük rakódik össze az ország, és ők testesítik meg az igazi népakaratot. Helyi szinten, mondhatná valaki kissé leereszkedően. Pedig minden demokráciának – még a legrosszabbnak is – azok a bátor emberek képezik az alapjait, akiket egy-egy városrész, nagyközség vagy kisközösség polgárai választanak meg maguknak, hogy intézzék az őket érintő ügyes-bajos dolgokat.

Nekik kell szembenézniük az utca végében, a szomszédban, a patak túloldalán lakó atyafiakkal, akik alkalmasnak, felelősségteljesnek és elég becsületesnek tartják az illetőt. Akiben érdemes megbízni, akinek nyitva az ajtaja, és nem a hátsó bejáraton surran be a munkahelyére.

Bátraknak azért nevezem őket, mert ebben a felbolydult világban nem kis elszántság kell ahhoz, hogy valaki vezető szerepet merjen vállalni. Természetesen nem az akarnokokra, karrieristákra, a hatalom bármily kis szeletére ácsingózó szerencselovagokra gondolok. Volt, van belőlük elég szép számmal, volt időnk kiismerni őket. Dehát azért van az embereknek eszük és szívük, hogy ezeket kiszűrjék, és ne szavazzanak rájuk. Ellenben válasszanak maguknak olyan megbízható „szolgát”, aki valóban az ő érdeküket szolgálja, és nem a haverokét, a rokonokét, a mindent legázolni képes befektetőét, az emberek jólétét és biztonságát semmibe vevő kóklerekét. Mert az önkormányzati választásokon nem az urainkat és parancsolóinkat ültetjük be a bársonyszékbe (ami néhol nem is bársony, s talán a lába is némileg kibicsaklott), hanem a jó értelemben vett szolgálóinkat.

Kétségtelen, hogy sok szép eszmét, elképzelést, ígéretet sikerült napjainkra besározni és lejáratni. A szavak kiüresedtek, az ígéretek a visszájukra fordultak, a szlogenekkel és a nagyotmondásokkal beetetett emberek csalódottsága egy-egy községben szinte kézzel tapintható. A megosztott, akár rokonságon, sőt családon belül is ellenséggé vált felvidéki magyarokat nemegyszer tették lóvá. Kezd véget érni a türelem. Az önkormányzati választásokat éppen ezért próbáljuk úgy megélni, hogy helyreálljon az önbecsülésünk. Próbáljuk meg a lehetetlent: akár egy mindenki által szított válóper helyett legyen békéltető tárgyalás. Ne a pártszín döntsön, hanem az emberi becsület.
Mert önbecsülés nélkül mi marad?

De hiszen még csak nem is kell nagy bátorság ahhoz, hogy jól válasszunk. A bátorságra azoknak lesz szükségük, akik most beülnek a polgármesteri székbe, vagy képviselőként körbeülik az asztalt, és dönteniük kell: hogyan kerüljék el az iskolabezárást, hogyan ne kelljen az egekbe emelni a szemétdíjat, miből lehet kigazdálkodni az utca esti kivilágítását, ha megjön a szolgáltatótól a hatszoros összegű számla, mit kezdjenek a telekárakkal, a kátyús utakkal, lesz-e orvos a faluban, mi legyen a közbiztonsággal, jár-e hétvégén is az autóbusz, marad-e szolgáltatás, kinyit-e a bolt, vagy lehúzza a redőnyt?

S mindeközben hogyan feleljenek meg a több száz kötelességnek, amelyeket az állam „nagylelkűen” rájuk testált, miközben állandóan a nadrágszíjat kellett huzogatni. Hol az előírások behajtói, hol a nyelvrendőrök döngetik az ajtót, hol a spórolás mértékét találják ki valahol „odafönt”.

A plakátokat október 29-e után hamar lemossa az őszi eső. De novemberben, decemberben meglehet, olyan vesszőfutás kezdődik, amilyenre nem volt példa a rendszerváltás óta. S nemcsak meglehet, több mint valószínű. Azt is tudjuk, hogy az önkormányzatokat Szlovákiában ennek a fiatal országnak a megalakulása óta afféle ócska szolgának tartja a pozsonyi kamarillapolitika. Ahol látjuk, mi történik. Ettől csak többet, jobbat érdemel a polgár, aki szeretne talpon maradni, becsületesen fizetni az adót, és valamiféle jövőképet sem utasítana el.

Ne felejtsük: október 29-én megyei vezetőket és képviselőket is választunk. S ha ott is jól szerepelnek a magyar jelöltek, talán egyszer azt is megérjük, hogy normális, a történelmi és etnikai örökséget, a természetes gazdasági regionalizmust is figyelembe vevő megyék lesznek ebben az országban. De hogy egyszer oda is elérjünk, lehet, hogy alulról kell kezdeni. Újra a megerősödést. Akár a legkisebb zsákfalukban.

Kövesdi Károly, ma7.sk