Részletek Szvorák Katalin nagyapjának, Berki Kelemen Józsefnek visszaemlékezéseiből.
Felhőtlen gyermekkoromat, életem első öt évét a Losonchoz közeli Ipoly-menti Pincen éltem meg. Ez a 300 lelkes pici falu volt nekem a világ közepe, a többgenerációs nagycsaláddal, ahol a bölcs öregek meséin, történetein nevelődtem – vallja Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekesnő, aki portálunk számára feltárta nagyapja, Berki Kelemen visszaemlékezéseinek megszületését és a Trianonról szóló fejezeteket.
„Különösen anyai nagyapám, Berki Kelemen József volt rám nagy hatással: huncut szemében bujkáló mosolyával, szikár termetével, de annál nagyobb szívósságával, nótáskedvével, életörömével, szorgalmával, szülőföld iránti szeretetével, hitével, nagy utazókedvével felejthetetlenül él bennem. Jó eszű gyerek lévén, a helyi tanító és a pap szerette volna, ha tovább tanul, de csak az elemit végezhette el, mert kellett a szorgos kéz a földeken. Jó emlékezőtehetséggel volt megáldva, szinte napra készen ismerte a történelmet, s öreg korában is rengeteget mesélt nekünk. Így jött az ötlet a férjem, s magam részéről, hogy 77 évesen fogjon bele élete történetébe mindnyájunk okulására. Két éven át írta emlékeit 1867-től 1984-ig bezárólag három vastag iskolafüzetbe. A borító narancssárga. Az első füzeten a Predmet (tantárgy) rovatban: Cvičenia z nemčiny, a meno (név) után: Peter Kelemen. Az egyik elszlovákosodott unoka neve. Nagyon tanulságos és számomra igen élvezetes olvasmány lett belőle, hiszen a személyes visszaemlékezés az igazi, ez a valós történelem. Nagyapa 90 évesen távozott e földi világból, de történetein keresztül is itt marad velünk az idők végezetéig, míg csak emlékezünk rá” – nyilatkozta Szvorák Katalin, aki nagyapja visszaemlékezéséből azon részeket bocsájtotta közlésre, amelyek felelevenítik Trianon előzményeit, s utórezgéseit.
„Úgy gondolom, érdekes lehet egy parasztember szemén keresztül láttatni ezt a korszakot” – mondta útravalóul az unoka…
Trianon előszelében
„…1916 szeptember elején, minden hadüzenet nélkül a románok megkezdték Erdély lerohanását…elérték a székely megyéket, ott aztán kegyetlen rablást, mészárlást hajtottak végre. Hozzánk szeptember közepén érkeztek menekültek Udvarhely megyéből, Etédről. Egy pénteki nap lévén délután, amikor egy órakor becsöngettek az iskolába, alig kezdődött meg a tanítás, megjelent egy sürgönyhordó Losoncról, főszolgabírói paranccsal, hogy de azonnal menjen 12 kocsi az állomásra a menekültekért…” a küldönc és hírvivő a 11 éves nagyapa lett. Szülei és a rokonok „éjjel egy óra tájban érkeztek haza a nagyon bánkódó, síró néppel.” A ” Berki Kelemenék” szintén befogadtak egy etédi családot. (Ekkor szövődik egy életre szóló barátság nagyapa és a vele egykorú Mózsi közt.)
„Annyira megszerettük őket, hogy nehéz volt elbúcsúzni tőlük. A testvéri szeretet a mai napig fennmaradt a családdal.” Olyannyira, hogy a husáki-ceacescu-s időkben a csehszlovákiai palóc-magyar fiatalember eljár aratáskor segédkezni a székely Mózsi barátjához. A barátság generációkon tovább él. Mózsi unokáival gyakorta találkozunk és ilyenkor összeölelkezik Felvidék és Erdély.
” Így indult a mi csehszlovák állampolgárságunk”
Nagyapa sok mindenkire haragudott. Károlyi Mihályra is, akinek ” első dolga az volt, hogy hazahívta a frontról a katonákat, de nem fegyelmezett hazarendeléssel a határokra, hanem egyszerűen szélnek eresztette a hadsereget. (Clemenceau) Ezt a rokon nélküli nemzetet alaposan megkopasztotta, közel 5 millió került idegen uralom alá. ´19 január 2-án a cseh legionáriusok már itt voltak Losoncon. Ide hozzánk még Pincre nem jöttek be azonnal. A falunkat az út kettéosztotta, de a cseheket nem állandóan, de az Ipoly-hídon már öttagú járőrszolgálaton gyakran lehetett látni. A Károlyi kormányának a tehetetlenségét nagyon is szemmel tartotta a Nagy-antant. Az orosz fogságból hazajött kommunista agitátorok nagy propagandát és szervezkedést vittek végre. Kun Béla, Szamuely Tibor és még nagyon sokan mások.
Február utolsó napjaiban egy estefelé leszállt a réten egy felderítő repülőgép. Egy pilóta ült benne. Mindjárt ott termettünk hárman. Közel volt a kertünkhöz, mintegy száz méterre. Odahívott, előadta, hogy eltévedet. Ködös volt az idő. Első kérdésre, hogy vannak-e csehek, és hogy hol van Losonctól keletre, vagy Rimaszombattól keletre. Tájékoztattuk, segítettünk a gépet dél irányba megfordítani, Füleket, Salgótarjánt kereste. De nehezen tudott felemelkedni, vagy háromszor kellett a farkán fogva megfordítani, amíg a nekifutás után fölemelkedett. A fölemelkedés után kidobott a gépből egy csomó röpcédulát, ami a Károlyi kormány pacifista politikáját és a földosztást propagálta. Ezt Károlyi meg is kezdte Kápolnán a saját birtokán. Ez pénteki nap volt.
Másnap estefelé megjelent a falunkban egy század cseh legionár szép új zöld ruhában, olyan erdészkalap formájú kalappal a fejükön, amit fácántoll ékesített, büszkén sétáltak csoportokban a falu között. Néztük őket a ház előtt. A szomszédból is ott állt Horec Béla háborús katona tizedesi rangfokozattal a gallérján (Abban az időben katona mundérba jártak különösen a legények.). Az első járőr, ami a házunk elé ért,a vezetőjük, oda jött hozzánk, Horec elé állt, le akarta szaggatni a csillagokat a kabátgallérról, ő azonban védte a fejével, mire a cseh jól ajkon ütötte és nagyon szakrázott, és annyit megértettünk, hogy tartsa föl a fejét. Szegény bűnös csont-csillagocskák bűnhődtek, be lettek taposva a sárba. Így indult a mi csehszlovák állampolgárságunk… „
” Volt nagy riadalom, futott, ki merre látott.”
A Tanácsköztársaság kikiáltása után gyakran jöttek felderítő gépek. Április vége felé megint leszállt egy gép. Ugyanott, ahol az első. Dél tájban volt. Odacsődült az egész falu. Ez a gép megsérült. Losoncnál nagyon lőttek rá és mikor a falunk fölé ért, már nagyon alant szállt. Itt is nagyon lőttek rá a csehek. Ennek a pilótája már nem várta meg, amint a gép földet ért, kiugrott és futva dél irányába elmenekült. A csehek nem jöttek oda, megvárták, amíg a sok nép közrefogta a gépet, akkor kezdtek tüzelni az Ipoly partról. Két legény a lábukon sebesült meg. Volt nagy riadalom, futott ki merre látott. A két sebesültet bevitték a csehek a kórházba, Losoncra. A gépet délután leszerelték, a szárnyakat, és az egészet egy nagy teherautóra tették föl és elvitték. Utána való napokban egy zászlóalj cseh szállta meg kis falunkat. Teletömtek velük minden lakást. Harmadnap reggel elmentek, a községen kívül kerülve mentek délkelet irányába. A szomszéd faluba, Nagydarócba ütköztek ellenállásba. Reggeltől délután háromig tartott a támadás. 14 katona és vagy 20 legény (köztük a legtöbb már megjárta a háborút) nagy veszteséget okozott a cseheknek. A vöröskatona őrsből egy sebesült meg tüdőlövéssel, Tajti Bálint nevezetű, 19 éves hidegkúti fiú. Még élt, amikor a csehek behozták Pincre, de ezt a fiút nem vitték be a csehekkel Losoncra, így akkor éjjel meghalt. Itt van eltemetve nálunk.
A temetésen az egész falu részt vett. A csehek is kirendeltek a temetésre egy szakaszt, az asszonyok lányok siratták nagyon a katonát. A kivezényelt csehek parancsnoka, egy fiatal hadnagy, el akarta kergetni a gyászoló tömeget, de az öreg papunk nem engedte. Soká vitatkoztak németül. Az öreg papunk zipszer származású volt. Nagydarócon megbosszulták az ellenállást azzal, hogy még aznap estefelé a bírót, Bobics Barnabást minden bírósági eljárás nélkül Ozsgyánban fölakasztották egy akácfán. A bíró 40 év körüli fiatal ember volt. Három kislányt hagyott árván. Darócon még 7 legényt szedtek össze akkor este. Ezekre az szolgált bizonyítékul, hogy a térdükön, á könyökükön a hasalásból kifolyólag a zöld fű nyomot hagyott a ruhán. Ezeket is még akkor este elvitték Ozsgyánba, de már akkor nem végeztek velük, korán reggelre halasztották a kivégzést, ezeket már golyóáltali halálra ítélte az őrnagy, aki a bírót is fölakaszttatta. El lehet képzelni, milyen éjszakát éltek át a Szeiber pincéjében azon éjszakán. Egész éjjel ott volt velük a plébánosuk és Krosnyicki, aki szintén öreg ember volt már. Korán reggel megjelent egy ezredes Rimaszombatból, kihallgatta a foglyokat, a pap volt a tolmács, jegyzőkönyvet vett föl az eseményről, kihallgatta az őrnagyot is. Állítólag azt meg is dorgálta a tetteiért, a legényeket pedig hazaengedte. Azután már nem kerestük meg őket és a csehek pedig előrenyomultak a jelen országhatárig.
Májusban megint nagy esemény volt. Szántottunk a Petri völgyön. Délután, úgy három óra tájban látom, hogy a bolyki legelő fölött a srapnel lövedékek robbannak. Reggeltől dörgött az ágyú Salgótarján irányából. A hegyről, ahol szántottunk, jó kilátás nyílott az Ipoly völgyére. Menekültek a csehek. Nemcsak a mezei utakon, hanem széltében, lóháton, gyalogosok, fogatolt tüzérek igencsak iparkodtak északi irányba. Estefelé engem az apám hazaküldött, az ökrökkel senki nem jött haza, nehogy elhajtsák a csehek. Mire hazaértem, a falu már tele volt magyar katonákkal. A szeszgyár raktárablakát kifeszítették, hozták a szeszt, civilek, katonák. Jónás bácsi a bandájával muzsikált a falu közt, nagy volt az öröm. Éjféltájban azonban kongatták a harangot, a szép kastély, ami akkor nem volt használatban, tele beszállásolt katonákkal, még a padlás is. Ott a szalma kigyulladt. Leégett az egész tető. Bizonyára cigaretta okozta a tüzet. Másnap nagy razzia volt a szesz miatt. Összeszedtek egypár legényt, embert a faluból, katonákat is, jegyzőkönyvet vett fel róluk a parancsnok. Szigorú szesztilalom volt akkor Magyarországon. De a civileknek itt nem lett semmi bántódásuk. Még azon délután a katonák előrenyomultak egész Zólyomig. A Vörös Hadsereg parancsnoka Stromfeld Aurél tábornok volt…”
A trianoni szerződés aláírása után…
Kezdetét vette a kulturális élet a falunkban. 1920-ban Péter-Pál-kor a színjátszó csoport Sztankó tanító úr betanításával lejátszották a Megjöttek a szabadságos huszárok egyfelvonásos vígjátékot nagyon nagy sikerrel. A kocsma mellett áll még most is az a nagy befogadóképességű állás, ami alatt az átutazó kocsik, különösen vásárok alakalmával szoktak beszállásolni. Ebben a nagy helységben lett a színpad fölállítva és a közönség alig fért be. A szomszéd községekből is eljött a fiatalság. A jövendőbeli feleségem játszotta a főszerepet. A Sárika nagy sikert aratott. Akkor még gondolni sem mertem arra, hogy később ily közel kerülünk egymáshoz. Még ebben az évben ősszel A falu rossza című népszínművet játszottuk, de a következő években is 2-3 darabot adtunk elő. Losoncon is gyakran rendeztek színelőadásokat, táncmulatságot, persze magyar rendezvények voltak ezek. A polgári demokrata rendszer nagyon türelmes volt a magyar kisebbséggel szemben. A gazdasági helyzet is jó volt. Így emlékezetes maradt ez a fiatalkori élet…”
„Én lettem az ezredparancsnok lovásza”
1925 október elsejére jelentkezni kellett Csehországba Jičinbe az 51-es tüzérezredhez. Így kerültem Brandys nad /Labem kisvárosba, közel Prágához. Március végén az öreg katonák leszereltek, én lettem az ezredparancsnok lovásza. Hétköznapokon, ha nem volt rossz idő, sétalovaglásra mentem az alezredes Ferdinand Hanis-szal. Ő volt az ezredparancsnok. Magyar szempontból nem volt jó ember. Gyűlölte a magyarokat. Az őrmester szerint ez azzal magyarázható volt, hogy ´19 májusában, itt Salgótarján térségében részt vett, mint legionár kapitány a vörösökkel vívott csatában, ahol nagyon kikaptak a csehek. És ahol súlyosan megsebesült. Ezt nem felejtette el…”
„Így kevertek bennünket”
Elérkeztünk a ´48-as évhez, februárban a kommunisták teljesen átvették a hatalmat. Ez annyi változást hozott, hogy megkaptuk az állampolgárságot. A kitelepítés Magyarországra megszűnt, a magyar iskola megnyílt, de a magángazdálkodás felszámolása is megkezdődött. Olyan magas kötelező beadást írtak ki minden terményből, hogy sokan nem voltak képesek teljesíteni. Ezeket aztán elítélte a bíróság, éveket töltöttek bányákban, gyárakban. Akik kinyitották a szájukat, azokat meglepetésszerűen némi poggyásszal felrakták teherautóra és kitelepítették a csehországi szudétanémet vidékre, ahonnan akkorra már a németeket kitelepítették. Oda hozták nemcsak a bűnös kulákokat, hanem a nincstelen szegényebb sorsú magyarokat is. Ennek az volt az oka, hogy ott kellett a munkaerő. Ide a helyükre, akiktől elkonfiskálták a földjüket, házukat, jöttek szlovák telepesek. Így kevertek bennünket. Még szerettem volna megérni nemzetem részére igazságos rendezést, ami megilletné 4 millió magyar hontalan kálváriáját.
Kelemen József, 1984.VIII/5.
