Ahol nem látnak tovább az alapszabálynál

Az elején leszögezem: gyűlölöm az alapszabályokat, főleg, ha azok teljesen értelmetlenek és betarthatatlanok, amik csak arra jók, hogy ne legyen szabad, ami jó (József Attilát parafrazálva). Az elmúlt időszakban két olyan eset is szembejött velem, amelyek csak megerősítették a gyűlöletemet a fölösleges és mellesleg sok esetben rendkívül káros alapszabályokkal szemben.

Rimaszombatban az egyes szervezetek és magánszemélyek javaslatai alapján a képviselő-testület évente dönt a városdíjakról. Vagyis a testület dönt. Mint a város által kiadott Gömöri Hírlap főszerkesztője – bár mint manapság mindenki, én is a helyi kórházban születtem, de születésem óta falun élek –, vettem magamnak a bátorságot/fáradságot, s évekig javasoltam valakit (többnyire magyart) a díjra. Nem egyszer sikerrel is jártam, a képviselők magukévá tették az elképzelésemet, míg másszor meg nem. Ilyen pechem volt a nagyszerű, Rimaszombatban született színművésszel, Csendes Lászlóval, aki annak ellenére sem ment át, hogy akkor épp a magyar képviselők voltak többségben. Amikor váratlanul meghalt, az egyik magyar képviselő felsóhajtott: „milyen kár, hogy nem kapta meg a városdíjat!”. Legutóbb két éve – már nem a Gömöri Hírlap főszerkesztőjeként – tettem javaslatot, s a jelöltem, a lap egykori főszerkesztője meg is kapta a díjat. Bár visszatetsző volt, amikor az egyik magyar képviselő a szavazás előtt szólásra bátorkodott, s kijelentette, szégyen, hogy évek óta nem volt magyar városdíjas. Csak azt felejtette el, amit az egykori szakállas viccben a Jóisten már megsúgott Kohnnak: „tetszett volna azt a sorsjegyet feladni”. Nos, valahogy így. Rossz szokásomról tavaly sem mondtam le, s ismét benyújtottam a javaslatom. De amikor szavazásra került sor, már nem láttam a jelöltek között az egyébként szlovák nemzetiségű jeles írónőt, aki épp 70. születésnapját ünnepelte, s már rég megérdemelte volna a városdíjat. Értetlenül fordultam az illetékes elvtárshoz, aki flegmán közölte velem, hogy a javaslatomat kizárták, ugyanis a díj alapszabálya szerint csak rimaszombatiak jelölhetnek. Értetlenül állok máig a nevetséges kifogás fölött, ugyanis végeredményben úgyis a testület dönt a díj odaítéléséről. De felvetődik a döntéssel kapcsolatban pár kérdés. Mivel az elmúlt években több javaslatom is átment – s ezek szerint jogtalanul –, akkor most ezeket a díjakat utólag visszaveszik? S az sem egyértelmű, ki is a rimaszombati? Aki ott született, aki állandó lakcímmel rendelkezik, ahogy az is kérdés, ki is kaphatja meg a díjat. Csakis rimaszombati lakos vagy netán olyan is, akinek földrajzilag semmi köze a városhoz, de öregbítette a város hírnevét? Ha én rimaszombati lennék, nagyon örülnék annak, ha valaki például Los Angelesből tenne javaslatot a díjra, mert ez azt jelentené, hogy neki a világ másik végén is fontos Rimaszombat.

Nemrég egy másik hasonló értelmetlen, s ez esetben nagyon káros példával is találkoztam. Egyik kedves ismerősöm – aki pár éve a Tompa Mihály Országos Versenyen (későbbiekben: Tompika) alapiskolásként aranysávos minősítést ért el –, már középiskolásként bejelentkezett ismét a Tompikára, s a jelentkezését a legnagyobb meglepetésére elutasították. Az elutasítás oka az volt, hogy szlovák nyelvű középiskolába jár, ráadásul drámapedagógiát tanul. Ha végez, ezt is fog tanítani, sőt már most is tanít az egyik környékbeli magyar alapiskolában. A főszervező tájékoztatása szerint aki szlovák iskolába jár, az csak induljon szlovák szavalóversenyen. Teljes volt a megdöbbenésem s a felháborodásom is egyúttal. Az illetékes hölgy azt is megjegyezte, mégpedig büszkén, hogy az alapszabály állítólag csak a magyar iskolák diákjainak engedélyezi a jelentkezést, s az elmúlt években több jelentkezőt is elutasított. Belegondoltam, hogy mennyi olyan magyar gyerek lehet, aki szlovák középiskolába jár, mert vagy nem volt a közelben magyar középiskola, vagy a tanulni kívánt szakot csak szlovákul oktatták-oktatják. Az pedig, hogy valaki milyen alapiskolába jár, az többnyire a szülő, s nem a gyerek döntése. Olyan jól állunk, hogy nekünk ezekre az emberekre már nincs szükségünk a későbbiekben? Megkérdeztem a az országos szlovák szavalóverseny (Hviezdoslavov Kubín) egyik főszervezőjét, ők kizárják-e a magyar iskolából jelentkezett gyerekeket. „Ne vicceljen már!” – jött a villámgyors válasz, ahogy örömmel látják a drámapedagógiát tanuló diákokat is, hisz egy-egy versenyen úgyis a zsűri dönt a jelentkező teljesítményéről. Miután a Tompikáért felelős hölgy kifogyott az érvekből, csak annyit jegyzett meg flegmán, hogy a művészeti alapiskolák diákjai sem indulhatnak a Tompikán. Nos, ez a mondata a teljes tájékozatlanságáról tanúskodott, mert a művészeti alapiskolák szakköri szintem mozognak, s nem helyettesítik se az alap-, se a középiskolákat, s jómagam is számtalan olyan Tompikásról tudok, aki járt-jár művészeti alapiskolába. Bátorkodtam levélben megkérdeztem a szervezet országos elnökét is a kérdésben, de sűrű kampányelfoglaltsága miatt (köztársaságielnök-választás előtt állunk) az elmúlt 30 napban még sürgetésem ellenére sem talált időt a válaszadásra.

De most komolyan ilyen jól áll ez a szerencsétlen, rohanó tempóban fogyatkozó közösség, hogy azokra, akik bármilyen ok miatt szlovák iskolába járnak, de a Tompikára jelentkeznek, azokra nekünk nincs szükségünk? Tényleg elmentek nálunk otthonról, vagy nekünk igenis Mohács kell?

Juhász Dósa János,
a Tompa Mihály Országos Verseny egykori főszervezője